Dél-Korea, - bár a filmjeik mást sugallnak - egy viszonylag biztonságos ország, ha hihetünk a bűnözési statisztikáiknak. Viszont nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi évtizedekben olyan bűnelkövetési formák is megjelentek az országban, amelyek korábban ismeretlenek voltak.

Ezért is sokkolja az ország lakosságát, hogy egyre több sorozatgyilkossági ügyre derül fény. (A koreaiak nincsenek hozzászokva az ennyire "individualista" bűntetthez, miközben például a maffiával "kiválóan" együtt tudnak élni.) Ha pedig a sorozatgyilkosság elkövetőjét a rendőrségnek nem sikerül elkapni, az évtizedekre rányomja a bélyegét az ország hangulatára - és a filmgyártásra is. Ilyen volt a "békagyűjtő fiúk" esete, amiből például a Children című mozi készült, vagy, hogy egy ismertebb példát említsek, a "hvaszong-i sorozatgyilkosságok", ami a zseniális Memories Of Murder alapjául szolgált. A két ügyben az is közös, hogy a büntethetőségi idő leteltével (15 év az elévülési időszak gyilkosságok esetében) újra és újra fellángoltak Koreában a viták arról, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett bűntettek vagy sorozatgyilkosságok esetében az elévülési periódust 25 évre kellene emelni. De ha el is kapják az elkövetőt, a hozzátartozók gyakran úgy érzik, hogy a jog nem szolgáltat igazságot. (Halálbüntetést már csak ritkán alkalmaznak Koreában.) Mélyen a tudatalattijukba és a kultúrájukba ivódott a személyes bosszú vágya, ahogy azt a legjobb filmjeikben is láthatjuk.

A Confession Of Murder-ben a fenti három tényezőt gyúrta egy filmmé Dzsong Bjongil, aki 2008-ban a remek Action Boys című dokumentumfilmmel debütált, ám utána jó időre elhallgatott. A fentieket még megtoldotta a médiacirkusszal, az egyencelebeket szériában gyártó tévécsatornák őrült versengésével a nézettségért. A végeredmény egy meglehetősen hullámzó színvonalú mű lett.

A történet nagy vonalakban: Csve detektív nem tud megbékélni a tudattal, hogy 15 évvel korábban futni hagyott egy sorozatgyilkost, aki 10 nő meggyilkolásáért volt felelős. Nem sokkal azelőtt, hogy hivatalosan is elévültnek nyilvánítanák a bűntettet, a gyilkos váratlanul hírt ad magáról és a piacra dob egy könyvet, amelyben részletesen leírja, hogyan ölte meg az áldozatait. A könyvet óriási médiafelhajtás kíséri, a gyilkos egy pillanat alatt felkapott celebritássá válik, de Csve nyomozónak kétségei támadnak a szerző személyének a hitelességével kapcsolatban, ezért nyilvános tévévitára invitálja a gyilkost. Mindeközben néhány korábbi áldozat hozzátartozója összefog, hogy saját maguk szolgáltassanak igazságot, ezért hajtóvadászatot indítanak a tettes után.

A film iszonyú erősen nyit. A meglehetősen leharcolt kinézetű Csve nyomozó egy olcsó kifőzdében 2005-ben végignézi, ahogy 15 évvel ezelőtti önmaga és a gyanúsítottja szó szerint berepülnek az étterem üvegfalán keresztül, az asztalán landolnak, majd őrült verekedésbe kezdenek. Ezt a szellemes felütést a rendező egy hihetetlenül intenzív üldözési jelenettel még meg is fejeli. (Szerintem azt a kameramozgást, amit itt használ, még tanítani fogják filmművészeti egyetemeken.) Sajnos, az erős és szokatlan kezdést egy sokkal kiszámíthatóbb és "nézőbarátabb" történetmesélési forma követi, és bár a sztori egyszerű, de csavaros, a rendezőnek minden erőfeszítése ellenére sem sikerül olyan katartikus mozit tálalnia, mint a Memories Of Murder vagy a Chaser volt. Pedig különösen az előbbire több utalás is történik a filmben - maga az alapsztori is a hvaszong-i sorozatgyilkosról szól -, de más koreai serial killer-movie-k (a fentieken kívül például az I Saw The Devil) egy-egy eleme, képsora vagy karaktere ugyancsak visszaköszön a Confession Of Murder-ben. Ezek az utalások annyira egyértelműek, hogy sokat töprengtem azon, hogy vajon egyszerűen csak a tiszteletét akarta a rendező kifejezni a nagy elődök előtt, vagy inkább kikacsint a nézőre, és picit karikírozza a "nagyokat". Pont itt van a problémám a filmmel. Mintha túl sok mindent akart volna Dzsong Bjongil belezsúfolni ebbe az egy filmbe, olyan elemeket is, amelyek nem illenek össze. Igaz, ha valaki látott már pár koreai filmet, hozzászokhatott, hogy a véresen komoly történet hirtelen átvált komédiába, netán fordítva. Van itt kétségkívül hatásos utcai üldözés á la Chaser, látványos és vicces, ámbár teljesen hiteltelen autós üldözés (Quick-stílusban), némi társadalom- és médiakritika (Children) különösebb mélység nélkül. (Mondjuk nagyon jót röhögtem a gyilkos celebet támogató rajongókon és a csúcsjelenetben bevágott reklámbetéten.) Továbbá a film végén a kamerába mosolygó szereplők utalással a filmkészítő vágyára, miszerint az elévülési idő kérdését felülvizsgálják a jogalkotók. És hát az egyértelmű üzenet a néző számára: a bosszú nem old meg semmit... ööö... vagyis de.

A karakterek egyike sem túl eredeti - angyalarcú gyilkos (á la Memories Of Murder), durva arcú gyilkos (tisztára, mint Csve Minsik az I Saw The Devil-ben), lepukkant nyomozó az elmaradhatatlan idétlen beosztottal, gyönyörű és nemeslelkű áldozat (nyilván gyermeket vár), állandóan kerepelő koreai anyuka, kétbalkezes emberrablók, mindig késve érkező rendőrök, morál nélküli médiamunkások, feltétel nélkül rajongó diáklányok, és így tovább.

Ha a rendező kicsit finomított volna a történeten, vagy kihúzta volna a felesleges kígyókat, nyílpuskákat és töketlenkedő rokonokat, ha kiiktatta volna a hiteltelen elemeket, következetes lett volna a formanyelv használatában, valamint ha eldöntötte volna, hogy igazából milyen műfajt is akar képviselni - nos, akkor egész kiváló krimi lehetett volna a Confession Of Murder. Így csupán egy közepesen szórakoztató tucatfilm lett belőle. Viszont minden fanyalgásom dacára úgy tűnik, felkeltette Hollywood érdeklődését, hiszen tervben van egy amerikai remake a filmből.

imdb

Előzetes