Az egyre nagyobb tekintélyt szerző koreai filmfesztiváloknak köszönhetően (mint például a puszani nemzetközi szemle, ahol a független filmesek is bemutatkozhatnak) az utóbbi években az indie filmek is olyan zajos sikereket értek el az ottani mozikban, ami vetekszik a mainstream alkotások sikereivel.

A Bleak Night, - amely azóta számos díjat nyert nemzetközi porondon is - nem véletlenül lett a 2011-es filmfelhozatal egyik legnagyobb és legörömtelibb meglepetése. A The Unforgiven-hez hasonlóan diplomamunkának készült, de az utóbbitól eltérően egy pillanatra sem érződik rajta az elsőfilmes amatőrizmus, sőt kifejezetten érett és profi munka. Az általam választott három film közül, amelyek a bullying jelenségét taglalják, a legösszetettebb és legkifinomultabb darab.

A filmben egy apa keresi a választ arra, hogy középiskolás fia miért lett öngyilkos. A fiú fényképeit nézegetve rájön, hogy annak két legjobb barátja közül az egyik nem sokkal a fia öngyilkossága előtt másik iskolába helyeztette át magát, a másik pedig felhagyott a tanulmányaival és a temetésre sem ment el. Úgy érzi, ez a két esemény valamilyen kapcsolatban állhat a gyermeke öngyilkosságával, ezért felkeresi a fiú volt barátait - akiket korábban nem ismert személyesen - és megpróbálja összeilleszteni a kirakós darabkáit.

A King of Pigs-hez és a The Unforgiven-hez hasonlóan ez a történet is három tinédzser - Kite, Becky és Tongjun - bonyolult kapcsolatáról, a bullying jelenségéről, a barátságról és az árulásról szól. Lineáris időszerkezetet ettől a mozitól se várjunk, a jelenben az apa magánnyomozását láthatjuk, a múltat pedig a három fiú egymással és egymás nélkül eltöltött jelenetei vázolják fel.

A film első jelenetében azt látjuk, hogy Kite, a három fiú közül a legkarizmatikusabb és legnépszerűbb egy híd alatt ütlegel egy másik fiút, miközben az iskolatársaik - köztük Becky és Tongjun is - részvétlenül figyelik az eseményeket. Később, - és az okokat egyelőre nem értjük, - Becky-vel viselkedik tipikus "bully"-ként. Elveszi a táskáját és arra kényszeríti, hogy személyesen menjen érte egy kihalt vasúti telepre, majd ott dagadtra püföli az arcát. A következő közös jelenetükben Kite, Becky és Tongjun a legteljesebb egyetértésben játszanak egy elhagyott vonatállomáson. Ettől kezdve belépünk a három fiú bonyolult kapcsolatrendszerébe, ahol nem feltétlenül az számít áldozatnak, akit terrorizálnak és nem biztos, hogy a "bully" a legerősebb. Mi meg csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy összeillesszük a puzzle darabkáit, mert a rendező hihetetlen arcátlansággal lavírozik az idősíkok között. Ha ez némileg rejtélyesen hangzana, az nem véletlen, hiszen a film sokkal inkább pszichológiai thriller-re emlékeztet, semmint kallódó tinédzserek drámájára, még ha nem is történik bűncselekmény a lassan csordogáló történetben.

A fiatal rendező (és egyúttal forgatókönyvíró) nagyon tudatosan krimiszerűen építi fel a látszólag egyszerű történetet és csipkefinomsággal fűzi egymásba a jeleneteket, amelyek az első pillanattól a képernyő elé szögezik a nézőt, mert ellentmondanak minden előzetes feltételezésünknek az okokról és a motivációkról. Félre kell tennünk mindazt, amit a bullying-ról eddig gondoltunk, mert a fiúk barátságába bepillantva más - mélyebb - értelmet nyernek a "hatalom", a "kiszolgáltatottság", az "erőszak" és az "áldozat" szavak. A rendező nem arra törekszik, hogy társadalmi kontextusba helyezze a három fiú kapcsolatát, sokkal inkább a közöttük lévő intimitásra koncentrál.

A képi megvalósítással is ezt erősíti - végig természetes fényekkel, kézi kamerával dolgozik, egészen közel megy a szereplőkhöz, szinte belemászik az arcukba, hogy a legkisebb rezdülésüket is elkapja. Ez viszont nem kis feladatot ró a fiatal színészekre, akik elképesztő hitelességgel és érzékenységgel alakítják a karakterüket. Mindhármójuk figurája összetett, de a legbonyolultabb talán mégis Kite alakja (I Dzsehung zseniális alakításában), akiben egyszerre vannak meg az agresszív és a csábító manipulátor, valamint a sebzett "loner" személyiségjegyei. Egy időben erőszaktevő és áldozat, csodált vezér, aki egy pillanat alatt veszíti el híveit, amikor nem a szerepének megfelelően viselkedik. A film folyamán végig kétségek gyötrik a nézőt, hogy a barátsága őszinte-e, vagy csak alattvalókra és csodálókra van szüksége. (Érdekes momentum, hogy a nyugati nézőkben - csakúgy, mint a The Unforgiven esetében - valószínűleg felmerül, hogy a főszereplő táplál némi homoerotikus vonzalmat a barátja iránt, a koreaiak viszont ez ellen kézzel-lábbal tiltakoznának.) Biztos lesznek, akik szociopatának könyvelik el a figuráját. Mások valószínűleg csak egy önértékelési zavarokkal küzdő túlérzékeny kamasznak fogják tartani. A film nem ad egyértelmű választ erre a kérdésre, mint ahogy nem ad teljes magyarázatot Becky viselkedésére sem. A látszólag legtörékenyebb figura, aki a hallgatásával zavarba ejti, felbőszíti és megtéveszti a hozzá közelállókat, a bosszúja (lázadása?) és naivitása pedig többféleképpen értelmezhető. Tényleg nem érti, hogy milyen folyamatokat indított el, vagy csak elhárít minden felelősséget? Féltékenység mozgatja, vagy csak egy idióta játszmát akar megszakítani? Tongjun alakja nem kevésbé érdekes, mint Kite-é vagy Becky-é. Ő a "mérleg nyelve" kettejük között, a leginkább racionális karakter, akiről sokáig úgy vélhetnénk, nem lehet gyermekes játszmákkal megtéveszteni, és aki saját magáról is úgy tartja, hogy fejlett igazságérzetével felette áll az előítéleteknek, hogy aztán a film végére az őt érintő tragédiák sorozata után rádöbbenjen, hogy ő is csak a látszat alapján ítél.

A legnagyobb fricska a filmben, hogy az öngyilkos fiú édesapja soha nem kapja meg a kérdéseire a választ. Ha az apa figuráját a koreai patriarchális társadalom szimbólumaként értelmezzük, akkor a párhuzam egyértelmű. Az apa a társadalom, és annyira eltávolodott a fiatalabb generációtól, hogy csak sötétben tapogatózik, amikor válaszokat keres egy értelmetlen halál okaira. Nem mintha az édesapa negatív figura lenne a filmben, egyszerűen csak annyira el van foglalva azzal, hogy gyermeke és saját maga számára biztosítsa a létfeltételeket, hogy arra már nem marad energiája, hogy érzelmi biztonságot nyújtson a fiának.

Mint az előző két filmben is - de különösen a The Unforgiven-ben - itt is nagyobb szerepe van a ki nem mondott mondatoknak, mint az elhangzottaknak. A néző gyakran késztetést érez, hogy alaposan megrázza a főszereplőket és a fülükbe ordítson, hogy "beszélj már!" (vagy hogy "kussolj már!"), hiszen kívülről szemlélve nyilvánvaló, hogy a ki nem mondott mondatok - és nem mellesleg a feleslegesen és értelmetlen kegyetlenséggel kiejtett szavak - olyan súlyúak, hogy nem csak barátságok úszhatnak el miattuk, hanem életekbe is kerülnek.

A minimalista filmkészítés szabályainak megfelelően alig hallhatóak zenei betétek - az egyetlen kivétel, amikor a három barát a barátnőikkel együtt kirándul és a ritka felhőtlen pillanatokat a rendező andalító zenével is élesen elválasztja a többi jelenet realizmusától és baljós atmoszférájától.

A The King of Pigs és a The Unforgiven gyomorszájon vágja az embert, a Bleak Night sokkal inkább valami homályos szorongást idéz elő, ami az első pillanattól az utolsóig - és a mozi után még sokáig - nyomasztja a nézőt.

imdb