Bár az Olimpia véget ért, a függőségi rohamok elkerülése végett íme egy kis szedatívum. A pörgős kézilabda-mérkőzések a játékok egyik leginkább adrenalint pumpáló eseményei közé tartoztak. A magyar csapat kétszer kapott ki a hihetetlenül gyors és kreatív dél-koreai játékosoktól, először csúfosan, majd némi diplomáciai nyomás folytán. De kik ezek a lányok? A filmtörténetben először pillanthatunk be a női kézilabdacsapat életébe, követhetjük nyomon, hogyan is készülnek fel a négy évente megrendezett legnagyobb kihívásra.

Sportfilm, de koreai - a keret adott, de a stiláris elemek is. Az alkotók nem titkolt szándéka volt, hogy felszítsák a kedélyeket a közelgő Olimpiára, közelebb hozzák, emberibbé tegyék a koreai csapat tagjait, s emellett mitizálják a 2004-es athéni játékok végkifejletét. Ennek szellemében arányaiban jóval több személyes történet, mint akció került a filmbe. A korábbi Olimpiákon aranyat nyert játékosok most bolti eladóként tengetik életüket, vagy adósság-behajtók elől menekülnek. Többen családot alapítottak, a gyerek és a megbízhatatlan férj mellett nehezen megy az edzés. Az idősebb játékosok kiégtek, a fiatalok pedig felelőtlenek és tiszteletlenek. Az új férfi edző pedig önfejű, beképzelt és friss, modern, euro-konform módszerei visszatetszést keltenek. A koreai kézilabda eddig nem látott válsággal küzd.

A film abszolút fan service, csak a koreai nézők minél nagyobb hányadát szerette volna a képernyők elé szegezni az Olimpia idejére. Az egyéni történetek és a karakterek sablonosak, ami a látszólag hitelességre törekvő dramaturgiát romokba dönti. Persze azt nem mondom, hogy bizonyos szinten ez nem működik, s a box office adatok egyértelműen a nemzeti érzelmek sikeres felkeltéséről árulkodtak, hiszen tömegek áramoltak a mozikba. De a filmszínházakat az átlagnál gyakrabban látogató néző nem igazán talál semmi izgalmasat bennük, ami azért is bosszantó, mert nem erre készült. A témát figyelembe véve vagy egy dokumentarista esszét várna az ember a játékosokról, de még inkább egy lendületes, a kézilabdameccsekre jellemző, a szívrohammal fenyegető feszültséget a mozivászonra átültető sportfilmet. Ehelyett a Forever the Moment egy viszonylag jól működő, de átlagosnak mondható koreai dráma. Ha keményen akarnék fogalmazni, azt mondanám, unalmas.   

Más oldalról szemlélve, s félretéve a talán hibás elvárásiam miatti kiábrándultságomat még egyszer kiemelném, hogy a film működött, az emberek imádták és még nagyobb elánnal szurkoltak hazájuk csapatáért. A bemutató időzítése nagyszerű és szerfölött eredeti ötlet volt, akárcsak az a választás, hogy a legnépszerűbb koreai filmek stílusában készítsék el a mozit, megcélozva a legnépesebb közönséget. Szintén zseniális megoldás volt, hogy maguk a meccsek is megmaradtak emberközelinek. A kamera végig a játékosok között mozog, hanyagolja a sportközvetítésekre jellemző, az egész pályát és az óriási csarnokot mutató nagy totálokat, mellőzve a látványos elemeket, de kiemelve a játékosok emberi mivoltát, s elkerülve a nemzeti érzelmekre apelláló filmek gyakran idegesítő pátoszát. Emellett mégis képes sikertörténetként bemutatni egy olyan eseményt, amely valójában kudarccal végződött, s képes megmutatni kevésbé direkt módon azt a szállóigét, melyet sokat hallhattunk mi is mostanság kommentátoraink szájából: „Azért az ezüst is képes arany színnel fényleni”.

imdb