Sportfilm, manga adaptáció és Jay Chou. Volt már egy hasonló próbálkozás 2005-ben, mégpedig az Initial-D, ami személy szerint nekem tetszett, bár voltak benne elemek, amik kifejezetten irritálóak voltak, elsősorban Jay Chou, akinek a színészi képességei egy patakparti kavics érzelmi megnyilvánulásaihoz voltak hasonlíthatóak. Jay mester azonban a kínai nyelvterület egyik legnagyobb sztárjának számít énekesként, ráadásul bevallottan színészi babérokra is vágyik, amikből már kapott egy keveset a Curse of the Golden Flower-beli alakításáért és persze a HKFA-n is bezsebelte az év felfedezettje díjat az Initial-D-ért (vakok voltak a díjat odaítélők). A Kung Fu Dunk-ban újfent főszereplőként próbálkozott, ezúttal kosárlabdázik.

A sztori Inoue Takehiko mangáján alapszik, a főhőse pedig Fang Shijie, egy talált gyermek, akit egy tökkelütött kungfu mester vesz a szárnyai alá. Miután a gyermek felnőtt, már-már természetfeletti pontosságra tesz szert, amit egy éjszaka a hozzácsapódó öregúr igyekszik a maga módján kihasználni. Fang menedzsereként kezd el ténykedni és beprotezsálja egy egyetemi kosárlabda csapathoz, akik eleinte nem fogadják kitörő lelkesedéssel. A bajnokság azonban hamarosan kezdődik...


Kezdjük az ismertetőt a jó dolgokkal, amiket dicsérni lehet, sajnos ezekből van kevesebb. Ami legjobban tetszett, az a filmzene, ami természetesen szintén Jay Chou munkája és egyrészt tökéletesen illeszkedik a bárgyú történethez, másrészt épp eléggé menő ahhoz, hogy még így is egyfajta modern feeling-je legyen az egésznek. További dicséretes dolog az, hogy egész korrekt szereplőgárdát sikerült összehozni, igaz, a nagy nevek legtöbbje gyakorlatilag cameo szerepet kapott, illetőleg csak statisztál a popidolnak.


Ez talán a legnagyobb kritika is egyben, ugyanis a Kung Fu Dunk nem más, mint egy másfél órás Jay Chou-t promotáló videó, filmként tulajdonképpen értékelhetetlen. Vígjátéknak gyenge, mert vannak ugyan benne poénok, de a legtöbbjük szakállas és elcsépelt, vagy éppen teljesen logikátlan. A kosárlabda és a kungfu vegyítése pedig eléggé nehéz feladat, egy mangában sokkal könnyebben megoldható, mint élő szereplőkkel. Eleve ott kezdődnek a problémák, hogy (ha jól tudom) a kosárlabdában nem lehet testi kontaktus a játékosok között, mert egyből személyi hiba jár érte, itt viszont (a poénját és a „drámaiságát” ugyan értem, de) a nyilvánvaló szabálytalanságokat sem torolják meg a bírók, a nézők pedig a felháborodás legkisebb jele nélkül csak szurkolnak tovább (ugyanez igaz akkor is, amikor a kungfu mesterek kosárlabda helyett békésen lekungfuzzák az ellenfelet). Ezt egy képregényben meg lehet hihetően valósítani, élő szereplőkkel viszont csak úgy, ha valami olyan fokú elborultságot képes belevinni valaki a jelenetekbe, mint Stephen Chow a Shaolin Soccer-ben. Chow mester alkotására pedig nyilvánvalóan hajaz a Kung Fu Dunk, de a megvalósítás színvonala ég és föld a Shaolin Soccer javára. Ugyanígy logikátlan maga a főhős is, aki tökkelütött mesterek és tanítványok között nőtt fel, mégis legyőzhetetlen „harcos” vált belőle. Hogyan? Még csak utalás sincs rá.


A technikai kivitelezés elfogadható, ám semmi extrát nem nyújt, mert túlságosan is látszik, hogy hol használták fel a trükköket. Emiatt igazi kosárlabdát szinte egyetlen pillanatban sem lehet látni, csak jó hosszan repkedő emberkéket. A kungfu jelenetek sem a legjobbak, a legtöbbjüket szintén CG-vel tuningolták fel, valamint javarészt kaszkadőrök követték el őket, amikor Jay Chou-t mutatják, az ő mozdulatai sokkal inkább valamiféle táncra emlékeztetnek, mint bunyóra.


Elérkeztünk a színészi játék értékeléséhez. Mivel gyakorlatilag egy Jay Chou oneman-show-t követhetünk végig, így leginkább csak őt lehet kritizálgatni, elég hosszan. Hősünk ugyanis a saját popsztár imázsára épít, ami a színpadon biztos, hogy tökéletesen működik (hiszen másképp nem lehetne az egyik legnagyobb sztár arrafelé), a mozivásznon azonban hiteltelen. A rosszul értelmezett menőség, saját maga túlságosan is előtérbe tolása, valamint a szokásos fapofa (még Donnie Yen és Leon Lai is hússzor több érzelmet képes bemutatni) teszi kifejezetten ellenszenvessé Chou-t ebben a szerepében is. Így aztán hiába az egyébként igencsak veretes névsor a többi szereplő között (Charlene Choi, Wilson Chen, Ng Man Tat, Eddy Ko, Kenneth Chang), Eric Tsang kivételével valamennyien csak statisztálnak. A jó öreg Eric ezúttal is igyekszik kitenni magáért, nem tudja meghazudtolni komikusi vénáját és a legemlékezetesebb pillanat is az ő nevéhez fűződik (amikor utánozni próbálja Jay-t a parkban), de ez minden, amit el lehet mondani róla is. A Kung Fu Dunk ugyanis nem róla szól...


Számomra tehát kifejezetten nehéz volt végigülni a másfél órát, amin leginkább csak bosszankodtam, egyúttal megállapíthattam, hogy a Kung Fu Dunk esélyes lesz a 2008 legrosszabb filmje titulusra. Mindennek ellenére, elsősorban Jay Chou népszerűsége miatt a 10 millió dolláros költségét jóval meghaladó bevételt hozott a mozikban és már tervezik a folytatását is, úgyhogy könnyen lehet, hogy már a 2009-es év legrosszabb filmje titulust is előre oda lehet adni...

iMDB