IMBb 

Hayao Miyazaki mester már évekkel korábban, a Mononoke hercegnő munkálatai alatt bejelentette, hogy visszavonul. Arra hivatkozott, hogy nagyon öreg, s egy-egy ilyen komoly feladat sokat kivesz belőle. Ennek ellenére ezek után elkészítette a Chihiro szellemországban-t, a Vándorló palotát, s jelenleg is egy új projecten dolgozik, ami a hírek szerint egészen újszerű alkotás lesz, legalábbis rajzolás tekintetében. Ennek ellenére már régóta keresik utódját, s a sorban ott áll saját fia, Goro, akinek debütáló munkája, a Tales from the Earthsea egyáltalán nem sikerült rosszul, de rögtön a nyomában ott lohol Makoto Shinkai, alig 5 centiméterrel lemaradva.

Aki látta a 5 Centimeters per Second-ot, az lehet, most meghökken. Makoto filmjének ugyanis vajmi köze van a fantasy-hez, sárkányokhoz, repkedő disznókhoz, természetvédelemhez, vagy akár Totoróhoz. A fanatikus animéseknek azonban nyilván ismerősen fog csengeni a rendező korábbi munkáinak címe, a She and Her Cat és a Voices of a Distant Star, s talán így már közelebb is kerültünk a bevezetőben foglaltakhoz. A hasonlóság a két rendező között ugyanis nem a tematika talaján nyugszik, hanem a művészi eszközök, s látásmód felől érdemes megközelíteni.

Makoto tollát az az egyszerű, s szinte közhelyes felismerés vezeti ugyanis, mely véleményem szerint nem csak Miyazaki, hanem sok más nagy művész sikerének kulcsa. A kevesebb néha több, s a szünet és a csend nem ürességet jelent, hanem legalább akkora jelentőséggel bír, mint egy látványos jelenet, vagy egy jól hangzó aláfestő zene.

A 5 Centimeters per Second leheletfinom, lazán kapcsolódó, rövid történetek sorozata, melyek az emberek közötti távolság különböző értelmezéseire építenek. Egy fiatalember szerelmi élete áll az események középpontjában, a férfi életének három jellemző szakaszában. Először gyermekkori szerelmével kialakuló kapcsolatát, majd egyetemi felvételije előtt, osztálytársa hozzá fűződő viszonyát, végül felnőttként, egyfajta visszatekintést tár elénk Makoto, valami félelmetes érzékenységgel.

A minimalizmusra, az emberi rezdülések bemutatására épülő dramaturgia gyönyörű képi világgal párosul. Egyes híresztelések szerint Makoto otthon, saját asztali gépén fejlesztgette rajzstílusát, majd később rajongók tucatjai csatlakoztak hozzá, hogy segítsék munkáját, s ma is ezzel a felállással dolgozik. A lényeg a lényeg, a képek, a történet és a zene atmoszférateremtő képességét szinte maximálisan kiaknázza a rendező, egyszerre hat a szemre, fülre és az agyra, de leginkább a lélekre.

A „szinte” célzatosan került bele az előbbi mondatba, s nem a későbbi vitákat szerettem volna elkerülni vele. A három történetből kettő ugyanis tökéletes, de a harmadikat igen csak elbaltázta Makoto. Az elképzelés jó volt, de a rossz zeneválasztás és a se füle-se farka befejezés szinte teljesen tönkrevágta, és egy pillanat alatt kirugdosta az emberből az addig megszerzett érzelmi töltetet. Nem leszek finom: ez hatalmas hiba volt. Nagyon úgy tűnik, hogy vagy az időből, vagy a pénzből fogyhattak ki, de ez nem mentség.

Mindezek ellenére Makoto nagyon is ígéretes rendező, a 5 centimeters pedig egy elsőrangú anime. Hogy azonban ez mennyire lesz ahhoz elég, hogy átvegye a szinte félistenként tisztelt Miyazaki helyét, az a jövő zenéje.