The embryo hunts in secret (Taiji ga mitsuryou suru toki) (1966)
A történet nagyjából annyi, hogy egy este, szakadó esőben egy pár szeretkezik egy autóban, majd némi közjáték után felmennek a férfi lakására. Ismeretségük abból fakad, hogy ugyanannál a cégnél dolgoznak, a férfi valami menedzser, a nő pedig alkalmazott. Ahogy az lenni szokott, elkezdenek zajlani az események, a férfi bedrogozza a lányt, majd kiéli rajta szadista hajlamait. Másnap reggel a nő az éjszakai események miatt néhány sértő megjegyzést tesz a férfiúra, aki mindettől bevadul és foglyul ejti a hölgyet, hogy (sajátos eszközökkel) álmai hölgyét faragja belőle. A továbbiakban pedig egy meglehetősen egyenlőtlen párviadal kezdődik, de vajon ki lesz a kitartóbb? A megtörni kívánt hölgy, vagy pedig az álmai hölgyét érdekes eszközökkel „előállítani kívánó” férfi?
Wakamatsu, akinek egyébként ez volt az első producerként is jegyzett filmje, a filmjeit általában minimálköltségvetésből forgatta, javarészt teljesen ismeretlen színészekkel. Természetesen ez ebben a filmben is így van, gyakorlatilag a film legelejét, az autós részt leszámítva (amin szintén látszik a már-már amatőrfilmes jelleg, világosan látható, ahogyan locsolják a vizet, esőt imitálva) folyamatosan bent játszódik a lakásban, igyekezvén előtérbe hozni a klausztrofóbiás hangulatot. A főszereplő, megalázott hölgyet Shima Miharu alakította, akinek ez volt az egyetlen filmszerepe, a férfi megformálásával pedig máig tartó karrierjét indította be Yamatani Hatsuo. Rajtuk kívül pedig a férfi visszaemlékezéseiben (vagy inkább a jellemét megértendő, a múltját bemutató részekben) a volt feleség látható még, más szereplő nincs is.
A film már-már sokkolóan természetesnek és hitelesnek tűnik, a néző hamar átérzi azt a kilátástalannak tűnő helyzetet, amibe a főszereplő hölgy kerül. Wakamatsu viszont nem csak ezt próbálja bemutatni, hanem igyekszik úgy bemutatni az emberrablót is, hogy ő is áldozat, akin megesik az ember szíve. Ez utóbbi nálam nem működött (végig arra vártam, hogy mikor döglik már meg végre), de nyilvánvalóak az erre történő utalások. Tovább fokozza a hatást a sok filmes trükk, amit bevet a rendező. Néha kimerevedik a kép egy rövid időre, néha elcsúszik a kép és a hang, helyenként több jelenetet filmez egymásra, sok a kézikamerával rögzített jelenet, a film alatt szinte végig szól a sejtelmes zene, valamint nem használ különleges világítást, ami fényt lát a néző, az tényleg a lakásban levő világítás, illetve az ablakokon beszűrődő fény.
Mint Wakamatsu történetei általában, ez a film sem tartozik a könnyen emészthető darabok közé. Ugyan mindössze 71 perc, de a klausztrofóbiás érzet miatt rettenetesen hosszúnak tűnik, ráadásul a látvány is kellőképpen sokkoló, néhol gyomorforgató. Wakamatsu a továbbiakban is hasonló filmeket készített, a legismertebbek ezek közül talán az 1967-es Violated Angels, az 1969-es Go Go Second Time Virgin és az 1972-es Ecstasy of Angels, legutóbbi ilyen jellegű rendezése pedig a 2004-es, a Perfect Eduction sorozatba tartozó Kanzen naru shiiku: akai satsui volt.