Last Life in the Universe
A kooprodukciós filmektől mindig félek egy kicsit: vagy egy nagy kutyulék lesz, mert mindenki belerakja a sajátját (ez a ritkább), vagy semmilyen, mert mindenki visszavonul, nem mer sajátos vonásokat belevinni (ez a gyakoribb). A Last Life in the Universe esetében szerencsére egyik sem igaz, viszont az érdekesség az, hogy egy thai rendező, ízzig-vérig japán filmet csinált.
A főszereplő (Asano Tadanobu) végetlenül elmagányosodott könyvmoly, akit folyamatosan az öngyilkosság gondolata foglakoztat. Ebből az állapotából egy hasonlóan outsider lánnyal való találkozása rángatja ki, szerelmes lesz, illetve nem tud hazamenni sem, mivel otthon lelőtte bátyját, akit éppen szintén gyilkosságon kapott rajta. A két hulla miatti bűz az, ami távoltartja otthonról.
A filmben valami elképesztően jók a beállítások. Olyan képek vannak benne, hogy ha egy kicsit odafigyel az ember, csak a vizuális élmény elég a figyelem fenntartásához. Kell is, mivel számomra a történet egy kicsit sablonos volt, leglábbis mostanában sok olyen filmet láttam, amiben két, gyakorlatilag életképtelen, antiszociális ember megtalálja egymást. Ez rettentően bosszantott is, s kiváncsi voltam a végére, mennyire sablonosan fejezik is be. Szerencsére egyáltalán nem, így összességében nagyon tetszett ezen alkotás, s ezen még dobott kicsi egyetlen kedvencem - Takashi Miike - meglepetésszerű vendégszereplése. Asano és Miike egy filmben játszik, ez nekem elég. Egyébként a filmben egy pillanatra van utalás a Koroshiyára is, érdemes figyelni.
