Beyond The Wall Of Sleep
Ellentétben a The Call Of Cthulhu-val, ez tényleg egy pocsék, majdhogynem Lovecraft-gyalázó film. Kevés pénzből csinálták, de ellentétben társával, úgy akarták megcsinálni, hogy úgy tűnjön, mintha sok pénzből csinálták volna. A színészek is gagyik, a hangosítás siralmas (ki-bekapcsoló sisergés a beszélgetések alatt...). Az egyedüli használható, kissé borzongató hangulatú jeleneteket pedig a Blair Witch Projectből lopták.
2/10
Angels With Dirty Faces
Klasszikus gengszterfilm James Cagney-vel az egyik főszerepben és Humphrey Bogarttal mellékszerepben.
A film két gyermekkori jóbarátról szól, akik együtt csavarogtak és lopkodtak. Az egyiküket, Rocky Sullivant (James Cagney) egy alkalommal elkapják és nevelőintézetbe csukják, a másikuk, Jerry Connelly (Pat O'Brien) megmenekül. Útjaik elválnak, Rockyból gengszter lesz, a börtönben is ül pár évet, Jerry pedig, elveszítve barátját és látva annak sorsát, a papi pályát választja. Amikor Rocky kiszabadul, felkeresi ügyvédjét, Jim Fraziert (Humphrey Bogart - aki miatt eredetileg megnéztem a filmet... ^^), mert amikor Rockyt lecsukták, abban egyeztek meg, hogy nem mártja be Jimet, hogy a (valamilyen illegális módon szerzett) pénzüket ne kobozzák el, viszont Rocky kiszabadulásakor feleznek, pénzt és státuszt is (azaz Jim beemeli Rockyt maga mellé a magasabb rangú gengszterek közé). Jim azonban terhesnek találja Rocky kérését és megpróbálja félretenni az útból, ez adja a történet egyik szálát. A másik szál pedig Rocky és Jerry viszonya, akik mindvégig régi és örök barátként tekintenek egymásra, ám mégis szembekerülnek egymással: Rocky "hálózatépítése" pont azokat a csavargó utcagyerekekre van a legnagyobb hatással, akiket Jerry meg szeretne menteni a gengszterségtől és a fiatalon való meghalástól vagy a börtönben rothadástól. Mivel mindketten pont onnan indultak, mint ezek a gyerekek - a "mocskos arcú angyalok" -, ezért mindketten érzelmileg is elkötelezettek a saját ügyüknek, és úgy gondolják, hogy a saját útjuk a jobb.
Finom karakterrajzokkal, izgalmas akciókkal és ügyesen felépített drámaisággal ellátott film, ami úgy vonja be és állítja egyszerre a két főszereplő mellé a nézőt, hogy az észre sem veszi. Két szimpatikus és érthető indítékokkal rendelkező, halálig jóbarát férfi, akik mégis egymással szembe kerülnek, de még akkor sem egymás ellen vannak - lenyűgöző és elvarázsoló film. Sok próbálkozást láttam hasonló történetekkel ugyanezt a drámai hatást felépíteni, de még egyet sem, aminek sikerült is volna az Angels With Dirty Faces sikkes, finom, ravasz módján elérni azt.
Melegen ajánlott minden korosztály számára.
10/10
Natural Born Killers - Született gyilkosok
Quentin Tarantino történetéből Oliver Stone rendezett filmet, amely rögtön a kultuszfilmek közé és a támadások kereszttüzébe került. A média és a tömegek által sztárolt és istenített szerelmespár története, akik nemhivatalos esküvőjük után elindulnak autóval Mexikó felé és végigmészárolják az útjukba kerülő településeket, a támadások szerint az erőszak dicshimnuszává vált és egyáltalán nem azt mutatta be, hogy a média mennyire rossz irányba befolyásolja az embereket - no meg persze milyen sajtóvisszhangot vár az ember egy olyan filmmel kapcsolatban, ami éppen a médiát, a közembereknek szóló, agymosást végző tévéshow-kat, a híradókat és a bulvárlapokat támadja?
Tarantino egy riportban azt mondta, hogy Stone teljesen átalakította a történetét, félreértette és elrontotta az egészet, Oliver Stone-t meg amúgy sem szeretem annyira (se a filmjeit, se a fickó egyre inkább populáris irányba hajló és (régen is, ma is mindig) biztos sikerekre utazó stílusát), míg Tarantinonak a korai filmjeit nagyon kedvelem. Vegyes érzelmekkel ültem le tehát a film elé.
A lényegre térek: csalódnom kellett a filmben. Maga a történet jó, a színészeket pedig remekül megtalálta a rendező. A forgatókönyv azonban túlságosan összeszedetlen, kaotikus és értelmetlenül csapongó, a rendezés pedig egyszerűen pocsék. Értem én, hogy mi volt a koncepció, egyszerűen csak rohadtul nem működik, pocsék egy koncepció volt ez, na. Oliver Stone úgy gondolta, hogy ez a kicsit őrült, rengeteg erőszakot tartalmazó sztori és a média befolyásáról szóló, a szerelmespár történetére ráépülő külső mondanivaló is kaotikus, zavaros előadási stílust igényel, ezért sokféle filmre, többféle szűrővel, jónéhány fajta színes megvilágítást alkalmazva, rengeteg vágással készítette el a filmet, mindezeket össze-vissza, teljesen ötletszerűen keverve. Az egyik pillanatban mintha valami drogos film tripjét nézné az ember, utána egy olcsó költségvetésű béna tévés sci-fi film ugrik be az embernek a hülye kameranézetekről meg a fényekről, aztán már kezd hasonlítani egy rendes filmre, amikor néhány gyors és indokolatlan bevágás után úgy érezzük, mintha egy kisgyerek kezébe adott kézikamerával rögzített felvételeket néznénk... és ez így megy végig. Szerintem Stone alapvetően melléfogott ezzel az ötlettel, a kaotikus és elborult "out-of-control" szituációkat vagy történeteket sokkal inkább távolságtartóan, hidegen és számítóan kigondolt stílusban kell felvenni, és ami a legfontosabb: egységes stílusban. Így a néző egyre jobban a film hatása alá kerül majd, ahelyett, hogy állandóan kizökkenne és "kívülről", a film szövetéből erőszakosan kiszakítva szemlélje az extravagáns vágásokat és hipervad színű fényeket. A debil, szatirikus humor szintén többet árt a filmnek, mint használ: elleplezi, elkeni a komoly mondanivalót.
Az már csak hab a tortán, hogy a médiára vonatkozó részekből sokkal többet ki lehetett volna hozni egy kis gondolkodással, az értelmetlen tévelygésekből és veszekedésekből pedig kevesebb is túl sok lett volna. Egy jelenet volt, ami viszont teljességgel lenyűgözött, olyan zseniálisan el volt találva és meg volt valósítva, ez pedig az "I love Mallory" jelenet, az, ami Mallory otthonában uralkodó viszonyokat mutatja be (alkoholista, a lányát szexuálisan zaklató apa, be nem avatkozó anya) amolyan tipikus olcsó tévés komédiasorozat stílusban. Az a jelenet tényleg gyilkos.
Egyszóval sokkal több van ebben a témában, mint amit Oliver Stone büszkén vigyorogva kihozott belőle. Nagyon kíváncsi lennék, hogy hogyan csinálja meg ugyanezt a filmet Tarantino vagy mondjuk Takashi Miike.
4/10
Dark City
A Mátrixra kísértetiesen hasonlító történetű és jelenetekkel rendelkező film, ami azonban egy évvel korábban készült... (Makes one think.) Itt is a valóságnak gondolatokkal való befolyásolásáról van szó, van egy fenyegető kinézető, feketébe öltözött titkos társaság is, akik az igazság elleplezésén dolgoznak és megölik azt, aki túl sokat tud, a főhős pedig szintén zavart, nem tud semmit és üldözik mindenhová. A történet, ami szép lassan kibontakozik, izgalmas és ügyesen vezetett, a dolgok azonban kevésbé állnak össze talán a végén, mint várná az ember, és kicsit erőltetettnek tűnik a magyarázat a gonosz idegenek mesterkedésére, valamint a film befejezése nagyon nem befejezés: gyakorlatilag semmi nem dől el, egyedül a romantikus szálat zárják le, ám a történet szempontjából kábé százszor olyan vastag szálakat egyszerűen figyelmen kívül hagynak, így eléggé vegyes és - a film első fele alattiakhoz képest - negatív érzésekkel áll fel az ember a film után.
6/10
