[Mamoru Oshii Cinema Trilogy]Sikerült végignéznem a GITS megalkotójának ezt a korai trilógiáját és elég rendesen meglepődtem. A filmek külcsínye valamiféle cyberpunk-ot, de legalábbis sci-fi-t sejtet, pedig csak nagyon távolról azok. Az egész valamiféle postmodern játszadozás, amelyen nekem úgy tűnt, Mamoru tanulgatja a filmezést, s talán tényleg valami ilyesmi volt a háttérben. Egyik film sem egy túlzottan könnyen emészthő mű, és néha nekem is meg kellett erőltetnem magam, hogy tovább nézzem őket, de utólag úgy érzem mégis megérte.
The Red Spectacles (1987)
Az első rész az egyik legkevésbé élvezhető volt számomra, nagyon minimalista alkotás. Végig fekete-fehér, üres helyszínek, kevés és felszínes szereplők. Néha bürleszkszerű, és néha elég abszurd humorral van megáldva. A történet elég sci-fisen indul: A XX. sz. végére a bűnözés annyira elbúrjánzik, hogy létrehoznak egy Kerberosnak nevezett páncélos rendőr osztagot, akik rendet is tesznek, a baj csak az, hogy utána nem akarnak feloszolni, ill. a társadalom is igen lenézi kemény módszereiket. Az egységet egyesével levadásszák kivéve egy embert, aki elmenkül és csak három év múlva tér vissza Japánba, hogy megkeresse társait. Az egész mozi nagyon kattant.
Stray Dog: Kerberos Panzer Cops (1990)
A trilógia legemészthetőbb és egyben legjobb része, az előzményeket dolgozza fel. Lassú ritmusú, nagyon jó zenével megáldva és gyönyörű fényképezéssel. Az operatőr Kína szebbnél szebb, súlyosabbnál súlyosabb helyein élezheti kameráját. Itt is visszatér az abszurd humor, ill. más elemek az első részből, de sokkal kifinomultabban.
Talking Head (1992)
Hangulatilag leginkább az első részre hajadzik, de valami hihetelen ötlet folytán semmi köze az előző két rész történetéhez. Egy filmforgatást, jobban mondva animekészítést kísérhetünk végig, ahol a rendező eltűnt, s az előző részekből megismert főszereplőt kérik meg a post betöltésére. Szó sem esik benne semilyen Kerberosról, vagy bármi momentumról, amit esetleg összekötné az előző részekkel. A végére a film teljesen szétesik, kavarodik benne valóság és fikció, elég zavaros, ám nem egy nagyon jó gondolat van benne a filmezésről, ráadásul olyanok, amik a mai filmiparra talán még jobban jellemzőbbek, mint az akkorira.
Lehet, hogy én vagyok kevés ezekhez a filmekhez, de sok mindent nem értettem bennük, és sok mindent nem is éreztem. Nagyon egyedi hangulatot árasztanak és így utólag visszagondolva jó, hogy megnéztem őket, de nézés közben azért kitartást követelnek. Azt hiszem megnézem még a Jin Roh-t, talán abban is a Kerberosokról van szó...
