Nem először veszem észre, hogy amikor ajánlót írok, akkor "lehúzósat" sokkal könnyebb írni egy filmről, ami nem tetszett, mint pozitívat egy olyanról, amit nagyon szerettem nézni. Tegnap, amikor beküldtem A bosszú harcosa és a Funeral March leírását, akkor ismét előjött ez az érzésem. A bosszú harcosát még tudtam volna jó hosszan szapulni, míg a másik filmről alig sikerült írni valamit, pedig az nagyon tetszett. Ti is tapasztaltatok már hasonlót? 
Igen. Nálam ez úgy működik, hogy vannak "agyas" filmek, amik mögött látom a rációt. Tudom, hogy mit, miért csinál a rendező és tudom értékelni az elért hatást, illetve, hogy mennyire eredeti. Látom a célt és az eszközt, és ezek minnél jobban vannak kitalálva, illetve megfogava, annál több gondolatot ébresztenek bennem. Ha rosszul vannak elkapva, szintén ugyanez a helyzet. Aztán vannak a "feelingfilmek", melyek igazából nem túl eredetiek, vagy csak mondjuk kevés momentumból állnak, és inkább a hangulatra, illetve az atmoszférateremtésre játszanak. Ezekről nem igazán tudok mit írni, nem vagyok költő, hogy hitelesen be tudjak mutatni egy érzést. Ha ezek a filmek rosszul sikerülnek, ugyanez a helyzet, egyszerűen unalmasak, nem érzem át, és nem történik bennük semmi.
Ugyanez volt sztem a te általad említett esetben is. A Bosszú Harcosa egyből több dologra játszott (sztori, neves rendező, színész, akciók), amiket lehet értékelni. Az Eason Chenesben ennél jóval kevesebb elem fordult elő. A két főszereplő, meg egy nem túl eredeti történet, ám az atmoszféra viszont nyilván el volt kapva.
Én nemrég láttam egy Tokyo Marigolds c. filmet, ami mondjuk a Brigett Jones naplójának japán változata volt. Három mondatnál nem jutottam volna tovább. Na jó, mondjuk ötnél. Nem is írtam róla.
Meg azt is észrevettem, hogy néha ülepednie kell az élménynek, vagy kizárólag frissen jó. Egy két napos késéssel nem jut már eszembe semmi.
