Ázsiafilm

A történet főszereplője egy francia zsaru, Hubert, aki 19 évvel ezelőtt Japánban dolgozott, ahol a munka mellett arra is volt ideje, hogy megházasodjon, azonban a felesége egyik pillanatról a másikra nyomtalanul eltűnt. Miután kap egy hírt arról, hogy a felesége elhalálozott, elutazik Tokyo-ba, ahol szembesül azzal, hogy van egy lánya, akiről eddig nem is tudott. Miközben az egykori harcostársával, Momo-val együtt elkezd nyomozni, hogy miért is halt meg a hölgy, rájön arra is, hogy miért hagyta el 19 évvel ezelőtt, ezzel együtt azonban egy csomó nem kívánatos ember is ráakaszkodik, akik szintén a hölgy által hátrahagyott javakra áhítoznak.


Mind Besson, mind a filmet rendező Gerard Krawczyk biztosra igyekezett menni, igazi közönségfilmet akart készíteni, ennek megfelelően rengeteg filmes klisével töltötték ki a film bő másfél óráját. Fogták a nyugati filmvígjátékok egyik állandó közhelyét, azaz egy kétbalkezes, kicsit gnóm küllemű, de hatalmas dumával megáldott figurából és egy zárkózott, csendes, de határozottan a céljai felé haladó karakterből álló párost (érdekes egyébként, hogy Jackie Chan is, amint átruccant az Egyesült Államokba forgatni, szinte azonnal elkezdte ezt a klisét alkalmazni), betették őket egy egzotikus helyszínre és olyannak láttatják őket, amilyennek a franciák szeretik látni saját magukat, azaz könnyedén túljárnak a többi nép (esetünkben a japánok) eszén. A japánokat is úgy láttatják, ahogyan a legtöbb európai látja őket, kicsi, érdekes, furcsa embereknek, fura hóbortokkal, akiken jókat lehet kacagni. Japánból is a mindenki által ismert, már-már közhelynek számító helyszíneket láttatják (egy híres tér Kyouto-ban, hatalmas bevásárlóközpont, zsúfolt utca, vagy éppen az európai szemmel nézve hihetetlenül furcsa játékterem és játékok, stb.). Ugyanilyen sablonos szerepet kapott a Hubert lányát alakító Hirosue Ryouko is, az adott időszak elsőszámú fiatal színésznője, akinek abszolút rutinmunka volt ez a szerep, a kisujjából is kirázta olyan filmbeli alakítások után, mint a Secret és a Poppoya, hiszen annyi volt csak a feladata, hogy egy „tipikus” japán lányt alakítson. Állítólag ő maga tanulta be fonetikusan a francia szövegeket, talán leginkább ezzel gyűlhetett meg a baja az egész forgatás során.


A film tehát tele van közhelyekkel, amik miatt a Távol-Keletet nem ismerők számára valóban nagyon „japános” lesz a film, aki azonban látott már japán (elsősorban yakuza) filmet, annak borzasztó zavaróan idétlenek lesznek a filmbeli bűnözők. Igaz ugyan, hogy a Miike, vagy éppen Kitano filmjeiben látható yakuzák ellen szegény Jean Reno igen hamar elvérezne… Maga a történet is elég gyengécske, Reno speciális „fegyvere”, az a furcsa ütés sincs igazán kidolgozva (illetve nem lehet látni belőle semmit se), az akciójelenetek pedig (akárcsak a Szállítóban) óriási túlzásokkal vannak telezsúfolva, egy pillanatig sem hihetőek, így a filmet igazándiból csak a stílusa miatt lehet dícsérni. El kell ismerni viszont, hogy komédiaként jól működik helyenként (talán a legjobb ilyen jelenet, amikor Momo és Hubert az aktatáskákban nézegeti a fegyvereket és közben percenként jön be a lány új öltözetben parádézva). Reno jól játsza a faarcú, életunt zsarut, mellette pedig ezáltal még jobban kiemelődik, ahogy Hirosue egyik pillanatban még pityereg, a másikban pedig már sugárzó öröm van az arcán. Kár, hogy nem ő az igazi főszereplő! A slusszpoén az egészben pedig az, amikor Reno a táncgépen ügyetlenkedik, elbukva már a legelső fokozaton.