Ázsiafilm

Seijun Suzuki mindig is szokatlan, meglepő módon tudott egyszerű történeteket és témákat használva is emlékezetes és formabontó filmeket készíteni. A Branded To Kill és a Tokyo Drifter, talán a legismertebb és leghíresebb filmjei, régóta kultuszfilmként tiszteltek. Csapongó, kevés konkrétumot és sok a néző fantáziájára bízott "kiegészítést" használó narratívája, filmre vitt képregényre vagy fotókra emlékeztető pop-artos vizuális stílusa, magas fokú stilizációs készsége, különösen viselkedő, környezetükből kirívó karakterei és a film alatt alkalmazott színes és vad zenei megoldások mind Suzuki jellemző stílusjegyei közé tartoznak. A Pistol Operát 78 évesen, sokévnyi szünet után készítette el, és, ha szabad így fogalmaznom, még sokkal "durvább" lett, mint a fenti filmjei. Nem egy könnyen fogyasztható darab, annyi biztos.

A történet alapvázát tulajdonképpen a Branded To Kill története adja, a filmet mégsem igazán lehet remake-nek nevezni. A főszereplő a bérgyilkosok céhének tagja, a Kóbor Macska (No 3.: The Stray Cat). Munkáit egy titokzatos, arcát kendő mögé rejtő közvetítőn keresztül kapja, mint ahogy az éppen használandó pisztolyt is. Saját fegyvere ugyanis, amivel otthon gyakorol, egy egyszerű játékpisztoly. Mint minden bérgyilkos, ő is szeretne feljebb lépni a profizmus ranglistáján, ám a két felette levő klántagot (No 2.: The Useless Man, No 1.: Hundred Eyes) nem könnyű kiütni a helyéről. A céhen belüli versengés azonban egyre hevesebb, és a bérgyilkosok hamarosan egymást kezdik vadászni... Fordulat fordulatot követ, különféle furcsa figurák bukkannak fel a "tízes toplistáról", mint például Painless Surgeon, egy nagydarab késdobáló nyugatról, vagy No 0., aki elvileg a Branded To Kill főhőse (tehát mégsem halt meg?), viszont sajnos nem Jo Shishido játssza (a producer érthetetlen döntése). Stray Cat mellé hamarosan egy furcsa kislány csapódik, aki mindenáron szeretne megtanulni profin gyilkolni, hogy egykor ő is No 1. lehessen. A nő először elüldözi, aztán egyre jobban megkedveli, közben azonban szorul a nyaka körül a hurok, nem sok mindent ért, Hundred Eyes minden lépéséről tud, az ügynöke vissza akar vonulni, és még az öregedéssel is szembe kell néznie, és a "szép halállal" kapcsolatos vágya is előtérbe kerül - ez Hundred Eyes-t is igencsak foglalkoztatja. Ez egy tipikusan japán dolog, európai szemmel talán nehéz lehet megérteni, hogy miért jobb látványosan és dicsőségesen (= jobb ellenfél által legyőzetve) meghalni, mint elérni a békés öregkort, ahogy No 0. és Stray Cat idős háziasszonya tette. Azonban azt is megfigyelhetjük, hogy No 0. visszavágyik az első helyre és lelkileg képtelen elszakadni régi munkájától, életétől...

A fentiekben próbáltam minél több történetszálat kiragadni, de az igazság az, hogy a film egyáltalán nem kovácsol ezekből egységet, mondhatni sokkal inkább a cselekmény egymás után szórt darabkái ezek, mint valamiféle egységes történeti ív részei. Olyan érzés nézni a filmet, mintha valaki csinált volna egy kollázst a legkülönfélébb stílusú és témájú képekből és kirakósdarabkákból, ám nem rendezte őket egy képpé, hanem összerázta és véletlenszerűen egymás után pakolta őket egy időtengely mentén. Az indítékok, okok, sőt még a karakterek közti kapcsolatok is homályosak, nem megmagyarázottak, sőt a rengeteg szimbolikus jelenettöredék miatt gyakran még az sem világos, hogy ki ölt meg kit, vagy egyáltalán ki él és ki halott már. Ezt azonban nem rónám fel a film hibájául (szemben a legtöbb kritikussal a neten, lásd később), mert Suzuki filmjei mindig is egyirányba tartottak, és ha a Pistol Operát ennek a folyamatnak a részeként tekintjük, akkor egy nagyon érdekes művészi alkotásként lehet felfogni, csak éppen túlment azon a határon, amin a Tokyo Drifter vagy a Branded To Kill, és így sokkal érthetetlenebb és nehezen követhetőbb lett. De hát a fenti két film sem éppen könnyű darab, és mégis sokkal kézenfekvőbb és igazságosabb a saját "tudatlanságunkra", lelkiállapotunkra, vagy egyszerűen kulturális helyzetünkre fogni, ha nem tudjuk követni a filmet, mint Seijun Suzukira...

A fentiek azonban ne riasszanak el senkit a Pistol Operától, akik szeretik a kreatív, meglepő filmélményeket, a Seijun Suzuki fanokat pedig különösen ne, mert a rendező egy olyan hihetetlenül változatos és sokszínű celluloidkoktélt varázsol elénk két órában, hogy az egyszerűen hihetetlen. Európai, amerikai és keleti kultúrmix ez, mely ugyanolyan természetes könnyedséggel kezeli minden adalékát: stilisztikai jellemzőit tekintve nagyrészt a japán színház hagyományain alapszik (gyakoriak a stilizált gesztusok, túljátszott reakciók), de bőven használ művészi igényű, szimbolikus beállításokat és pop-art jellegű jeleneteket, párbeszédeket, ahogy szamuráj- és jakuzafilmes motívumokat is. Zeneileg is hasonlóan eklektikus a film, a dübörgős dubtól kezdve a tradicionális japán hangszereken át a kötetlenül csavargó szomorkás szaxofonszólókig vagy a pörgős swingig mindenféle zenei stílus megszólal. A vágások, az egymás után következő jelenetek tempója és hangulata szintén változatos, legalább annyira megterhelő tehát lépést tartani a filmmel, mint amennyire szórakoztató: figyelmeztetés nélkül követi a dialógusok nélküli, lassú, művészi snitteket egy lőpárbaj, egy groteszk, fekete humorú gyilkosság vagy egy színpadi monológ. A különféle filmes utalások szintén érdekesek, a Branded To Kill-en kívül még sok más filmet megidéz Suzuki, köztük egyik kevéssé ismert személyes kedvencemet, a 2000-es angol Kiss Kiss (Bang Bang) című filmet is!

Végül pedig a film fogadtatásáról. Előrebocsájtva, hogy szerintem becsésem szerint a filmnek maximum a felét értettem és arról is oldalakat lehetne még beszélni: meglepődve tapasztaltam, hogy a Pistol Opera sok kritikus által meglehetősen negatív fogadtatást kapott a neten. Nagyrészt a legalább távolról nézve összefüggő narratíva hiányát kifogásolta, ám elismerték azt is, hogy nem tudták követni a filmet, nem értették minden jelenet értelmét. Ez persze nem meglepő, de hogy legyen ennek fényében kifogásolni a film érthetetlenségét? El kell fogadni, hogy nem vagyunk japánok, és vannak filmek (vagy esetleg csak jelenetek, motívumok stb), amiket sosem fogunk teljesen megérteni, mert nem ott nőttünk fel. (Hasonló lehet a helyzet Mamoru Oshii új filmjével, az Amazing Lives of the Fast Food Grifters-szel is, mint ahogy az Avalont vagy az Innocence-t is kevesen kezelik igazi értékének megfelelően.) Egy öregedő, de már fiatalkorában is vad és formabontó rendezőtől pedig egyébként sem vár kevesebbet az ember.

Legyünk hálásak, hogy a legendás Suzuki egy nyugati típusú kiszámítható, unalmas remake helyett egy utánozhatatlan műalkotást alkotott.

imdb