Ilyen egyszerű az egész. Ez a film nem a moralizálással foglalkozik, nem bonyolultan kivitelezett bérgyilkosságokról szól és nem is macsó férfiakról, akik egymásra vadásznak. Ez a film négy fiatal srácról szól, akik a bérgyilkosságokból élnek, ugyanabba a tévébemondónőbe szerelmesek (zseniális jelenet, amikor a reggeli hírműsort nézik), ugyanabban a házban élnek, és közben különféle problémáik akadnak, mint mindenkinek. Az egyikük például képtelen megölni a célpontot, mert sajnálja, aztán beleszeret (Egyes Számú Hiba, a legsúlyosabb). Természetesen ezzel az egész csapat megélhetését veszélyezteti (senki nem szereti a visszadobott munkát - ha ennek híre megy, talán nem őket fogják felkeresni a kliensek), ezért valaki másnak kell megtennie. A legfiatalabb srác (a narrátor) azonban megindító beszédet mond a szerelem mindent legyőző erejéről. A drámai és megható, azaz tökéletesen szentimentális jelenet önmaga paródiájává válik, és mégis megható marad. ("Ahogy megérintette őket az igaz szerelemről szóló tanításom, képtelenek voltak megszólalni, és a nappalink az érzelmek olvasztótégelyévé vált.") De a groteszk részek sem hiányoznak (a kliens kérése, hogy a célpont tüdőrákban haljon meg - igaz, ez csak egy rövid jelenet), ahogy a kiszólások sem (az egyikük elfelejti a szövegét - egy nagyon sokatmondó mondást kellett volna idéznie - és dühösen elmegy).

Az ilyen sokszínű filmeknél gyakran csak egy hajszálon múlik, hogy érdekes és újszerű darab lesz-e belőle vagy használhatatlan káosz. Nem tudom, hogy mi dönti el a végeredményt, de ez a film nálam tökéletesen működött, nem utolsósorban a karakteres színészek (akik fiatal koruk és tapasztalatlanságuk(?) ellenére is mernek játszani) és a piszkosul jól eltalált zene miatt.
Riszpekt!

(imdb)