Ázsiafilm

Hiroki Ryuuichi

2008. január 15. kedd, 21:26 |

Írta: YEZy |

( 0 szavazat )

Rendezők - Japán

Hiroki Ryuuichi (広木陽一, vagy 廣木隆一)

Hiroki Ryuuichi 1954 január elsején született Japán Fukushima prefektúrájának Kooriyama városában. Diákként nagy hatással voltak rá a hollywoodi új hullámos filmek, valószínűleg ennek is köszönhetően a későbbiek során a Tokyo-i Atene France idegennyelvű iskola film szakán tanult, saját filmes tapasztalatait pedig, mint a 70-es és 80-as években oly sokan mások is, a pink filmek világában szerezhette meg. Eleinte Nakamura Genji mellett dolgozhatott segédrendezőként, majd első saját rendezése a Catch the Woman Out! volt 1982-ben.

Egészen 1994-ig dolgozott szoftpornó rendezőként, ez alatt az idő alatt több mint 20 beszédes című film került ki a kezei közül (pl. a Teacher, Don’t Turn Me on 1984-ből, a Doctor Training 1986-ból, a Virgin Boy 4 1989-ből, vagy a Sadistic City 1993-ból), kollégáitól pedig megkapta a City becenevet különleges filmezési technikája miatt.

1994-ben ösztöndijat kapott a Robert Redford által szponzorált Tokyo-i Sundance Company-nál, aminek köszönhetően az Egyesült Államokban is tanulhatott. Ekkoriban készítette el a forgatókönyvét a 2000-ben végül le is forgatott Tokyo Trash Baby-nek. Már a korai drámái is több díjat elnyertek, bár egyiken sem a rendezőt díjazták. Relatíve sikeres filmje volt már első komolyabb filmje, a 800 Two Lap Runners is, amit aztán olyan filmek követtek, mint a Muma, a fantasy-horror Forever with You, a Green, amiért állandó színésze, Taguchi Tomorowo díjat is kapott, valamint az Angyalok által elhagyott este, amit Japán egyik legnépszerűbb krimiírójának, Kirino Natsuo-nak egyik regénye ihletett.

A korábban már említett Tokyo Trash Baby-t 2000-ben forgatta le, teljes egészében digitális kézikamera használatával, ezzel a technikával Japánban elsőként ő próbálkozott. A film a szerelem témáját rendhagyó módon körüljáró Love Cinema sorozat nyitódarabjaként vált híressé. Gyökereit sem felejtette el, hiszen már befutott rendezőként is időnként vissza-vissza kanyarodott a pink filmek témáihoz, bár már jóval profibb kivitelezésben igyekezett ezen ötleteit megvalósítani. Remek példa erre a szintén 2000-ben bemutatott I am an S&M Writer, amit Dan Oniroku regényéből adaptált és számos filmfesztiválon sikert aratott vele (többek között Kanadában és Argentínában is).

2002-ben tett egy röpke kirándulást a vígjátékok világába is a Barber’s Sorrow című munkájával, majd egy évvel később elkészítette mindmáig leghíresebb és legtöbbet díjazott filmjét, a Vibrator-t, amiben egy nehezen kezelhető nő és egy kamionsofőr együtt töltött néhány napját mutatta be. A film a számtalan japán elismerés mellett nemzetközileg is nagy sikert aratott, Hiroki-t pedig az egyik legismertebb japán filmrendezővé tette.

2004-ben három filmet rendezett, ezek közül az első egy manga adaptáció, a l’Amant volt, ami leginkább nihilizmusával, pornográf témájával és ürességével tűnt ki a mester munkái közül, másik rendezése pedig a Kikansha Sensei címet viselte. Ezeken kívül még a két barátnő történetét elmesélő Girlfriend is a nevéhez fűződik, sajnos nem sok információ áll róla rendelkezésre. Egy évvel később ő rendezte meg a sok-sok rövid történetből álló Female egyik szegmensét, valamint a Vibrator után második legelismertebb és talán legjobb filmjét, az It’s Only Talk-ot, amelynek egy mániákus depresszióban szenvedő hölgy a főhőse. Ezt a filmet is több nemzetközi filmfesztiválon vetítették sikerrel, többek között Szingapúrban, Brisbane-ben, Barcelonában és a 25. Sundance Filmfesztiválon is.

2006-ban „mindössze” egy, a korábbi filmjeihez képest könnyed tinédzserfilmet forgatott ismételten a DV technikát felhasználva Love on Sunday címmel, ami ha minden igaz, a Love Cinema-hoz hasonlóan ismételten egy újabb, ezúttal a tinédzserfilmekre „szakosodó” sorozat nagyszerűen sikerült nyitódarabja. 2007-ben ismételten egy regényadaptációt forgatott, mégpedig Hase Seishu M című regényéből, akinek nevéhez korábbról olyan filmek fűződnek, mint a Sleepless Town, a City of Lost Souls és a Ryuu ga gotoku. Akárcsak a Tokyo Trash Baby, vagy az It’s Only Talk, ez a film is egy nehezen emészthető darabnak tűnik. Ezen kívül pedig egy dokumentumfilmet is készített, a Bakushi-t, ami a japán extrém fetisizmusok egyik különös válfaját, a bondage-t igyekszik bemutatni.

Hiroki már pályafutása legelején megkapta a „City” becenevet, mert különleges, egyéni módon volt képes a külső és belső tereket lefilmezni. A későbbiek során pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a (sokszor problémás jellemű) nők érzelmeinek és lelkivilágának bemutatásához is nagy tehetsége van. Abból kiindulva, ahogyan az egyébként most is nőtlen és nősülési szándékot nem mutató rendező maga is sok interjúban nyilatkozta, imádja a nőket, mindez talán nem is annyira meglepő. Érdekesség még vele kapcsolatban, hogy számtalan zenész barátja van, többeket közülük a filmjeiben is szerepeltetett, illetve a dalaikat is felhasználta a filmjeiben.

Források:

Japanese WikiPedia

WikiPedia

iMDB

Kulcsszavak:Hiroki Ryuuichidrámav-cinemapink film