A Sonatine Takeshi Kitano különös és mégis hagyományos formákat követő jakuzafilmje, amelyik a a Violent Cop-hoz hasonlóan lassú ritmusú és nyugisan filmezett, kesernyés humorral átitatott, amely helyenként kifejezetten gyerekessé válik (ez Kitanora és a filmbeli karakterére egyaránt jellemző). A Miike-féle Agitatorra (ami későbbi film) is emlékeztet egy kicsit a Sonatine: mindkettő inkább foglalkozik a szereplők lelkivilágával, hangulatával, életmódjukhoz való viszonyukkal, mint az akcióval.
A történet szerint egy kisebb csoport jakuzának le kell menniük egy vidéki városba, hogy ott két marakodó klánt kibékítsenek. Érkezésüket azonban nem nézik jó szemmel, megtámadják őket, egyikük meg is hal. Egy kis tengerparti kunyhóban húzzák meg magukat, elvégre ez nem az ő harcuk. Innentől mintha az eddigiek meg sem történtek, egy új fejezet kezdődik a filmben: jakuzák kényszerszabadságon. A főszereplő (Kitano) rögtön beleszokik a nyugodt pihenésbe, a bolondozásba, egy csinos helyi nővel is megismerkedik. és szép lassan a többiek is egészen felengednek. Ott maradnak, amíg a tokiói főnökeiktől parancsra várnak, de igazából nem is várnak semmire. Aztán a végén visszafolyik az általuk kialakított idillbe az életük... A befejezés kérhetetlenül jön, nincs benne sok meglepetés, de hát nem is a meglepetés erejére épít.

A film kifejezetten merengős hangvételű, sok lírai jelenettel, amik bármilyen romantikus filmbe vagy komédiába beleillhetnének, de a "munkájuk" és a háttérben zajló események árnyékot vet erre az idillre, a ritkán és sokszor váratlanul felbukkanó véres, de stilizált akciójelenetek pedig éles kontrasztot adnak, és jelzik, hogy a valóságból nem könnyű kilépni. A filmben több ismert színész is játszik. Nagy kedvencem Susumu Terajima (fenti képen balra), akit már igazán szívesen megnéznék főszerepben. Ismerős volt még Ren Osugi is (Drive, Postman Blues, Zebraman, Collage of our life, Brother, Dolls) (a fenti képen jobbra). Kitano pedig fiatal (fenti képen középen) és őrült.

Végül érdekességképpen a cím eredete: az angolul a cím "Sonatine", japánul azonban "Sonachine". A különbség nem az átírásnak köszönhető. A japán cím egyfajta okinawai népzenét jelent, de ez nem sokat mondott volna a világ többi részének, ezért inkább a klasszikus zenéből vettek egy hasonló kifejezést. Apropó, a film zenéje nagyon jó, nekem ez az első Kitano film, ahol kifejezettten tetszett a zene menet közben. ^^