Úgy látszik, ez az év a szürrealista filmeké Japánban. Az Eli, eli… , a Rampo Noir és a Tokyo Zombie után íme itt az a film, amire talán leginkább vártunk és most már bátran kijelenthetem, könnyedén felülmúlja említett társait.

Korábban az Ázsiafilmen könnyedén vágtam bele az előzetesbe azt a jól hangzó reklámszlogent, ami a filmhez járt: „Funky Forest, ahol az átlagos a különleges, a különleges pedig hétköznapi.” Bevallom, akkor azt hittem, nagyjából kapisgálom, mit is akar ez jelenteni, de most el kell ismernem, igencsak mellélőttem. Közel se voltam ahhoz, amit ez a mondat takar. Nem tartom magam járatlannak a filmek világában, de én ilyet még nem láttam.

Történet: hát az nincs. Ez akkor válik igen furcsává, mikor rájövünk, hogy a film közel két és fél órás. Hogy lehet ez? Az egész gyakorlatilag rövid kis snittekből áll, melyek elég lazán ugyan, de kötődnek egymáshoz. Ezen rövid filmecskékben több ember életébe kukkanthatunk bele, akik elsőre teljesen normálisnak tűnnek, de valahogy a valóság egyszer csak kizökken az általunk megszokott ritmusból és olyan elképesztő dolgok történnek velük, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Persze mindez a film valóságában teljesen természetes. Így találkozhatunk a kicsit sem hibbant komikus párossal, a Vakond Testvérekkel, vagy Nottival és Takefumival, akiknek némileg bizarr álmaiba pillanthatunk bele, illetve Guitar Brotherrel, aki csoki-faló testvérét traktálja folyamatosan leányfogó gitárnótáival.

Talán ez még nem tűnik furcsának, de ha mindehhez hozzávesszük, hogy néha megjelennek idegen lények, akikkel úgy tűnik, az ember tökéletes szimbiózisban él, és a velük való kapcsolatfelvétel általában igencsak perverz és némileg gyomorforgató (az emberek különböző testnyílásaikon keresztül tudnak kapcsolatba lépni a guszta – amolyan Meztelen ebédes - lényekkel), akkor már némileg más a felállás. De említhetném Asano Tadanobu szereplését, aki mostanság felvett szokásához híven ismét igen sokat gitározik a filmben a tőle megszokott „profizmussal”, ám ezúttal hanyagolja a torzítókat és különböző effekteket. Csak akusztikusan nyomja. Még sorolhatnám, de nem akarom lelőni a poénokat, pedig abból van, nem is kevés.

Katsushito Ishii valami hihetetlen fantáziával van megáldva. Olyan részletességgel vannak kidolgozva az egyes jelenetek, hogy nem tudom elképzelni, hogyan férhetett be a Taste of Tea óta eltelt időbe. Szinte minden egyes snitt büszkélkedhet valami apró, pici, ám nagyon eredeti ötlettel. Érdemes nagyon odafigyelni, miközben nézzük a filmet. Egyébként pont itt bújik meg az egyetlen kis negatívum is. Egyszerűen rettentően fárasztó végigülni azt a két és fél órát. Annyira tömény és újszerű az egész, hogy lehet bármennyire jó, mindenképpen strapás végignézni.

Na de vissza a dicsérethez. A látványvilág hihetetlenül modern és gyönyörű, mondhatni „funky”. A zenék szintúgy, a színészekről nem is beszélve. A lányok szexik (itt annyira nem gyomorforgató azért az a bizonyos kapcsolatfelvétel), a fiúk pedig egyszerűen marha jól játszanak.

Tehát az egész olyan, mint egy LDS trip - széttöredezett, de mégis összeáll. Egységes a hangulat, s egy külön világba kalauzol el minket, ami teljesen elmebeteg, de önmagában mégis értelmezhető. Nyilván sok embernek meg fogja ülni a gyomrát, de ettől függetlenül meg kell nézni, mert ilyet még nem láttunk.

IMDb