Fruit Chan talán az egyik legeredetibb rendező a hongkongi érában. Benne van ugyanaz, ami akciófilmeket gyártó, de persze nem elhanyagolható társaiban, csak nála a témához kivétel nélkül minden alkalommal mélység is társul. Így volt ez a Longest Summernél, de persze ezen 1997-es alkotásánál, a Made in Hong Kongnál is. Míg a felszín egy Young and Dangerousre emlékeztető triádos sztori, a háttérben bizony keményen ott lapulnak a modern Hongkong szociális problémái.

A filmben fiatal, a szuburbiában élő tinédzserek életét követhetjük végig. A főszereplő srác, Autumn Moon (a név nem véletlenül ilyen vicces), egy legalább húsz szintes, óriási panelházban él, melynek lakásai a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek még garzonnak sem. Minden lakás ajtaja, melyeket kivétel nélkül rács véd, egy hatalmas udvarra néz. Több száz család, egy fedél alatt. Egy kisebb falu. A látvány mindenképp megdöbbentő, az operatőrnek pedig végtelenül jó terep, amit ki is használ. Hősünk már 16 évesen is egy triádnak dolgozik, de egyértelmű, hogy nem nőtt még be a feje lágya. Emellett némileg különös kapcsolatot folytat egy halott lánnyal, kinek búcsúlevelei hozzá kerültek, illetve egy élővel, aki viszont már halálos beteg. A téma pedig a szokásos: egy eredendően jó ember hogyan tud boldogulni a periférián, ki tud-e törni a környezete által kreált béklyókból?

Fruit Chan filmjének látványvilága valami félelmetes. Na persze nem csiri-csáré CG-s effektekről van itt szó, hanem inkább a képekről, beállításokról. Én leginkább Wong Kar-wai operatőréhez, Christopher Doyle-hoz hasonlítanám igényességben a megvalósítást, amiért egyébként két úr is felel. Mint már mondtam, maga a helyszín, a külváros sikátorai, zsúfolt utcái, betonrengetege és maga az említett lakóépület nagyon hatásos háttér a filmhez, de nem kis tudás kell hozzá, hogy azt és úgy láttassák, ahogy a film követeli: stílusosan, vagányan, de mégis hitelesen.

A Moon szerepét alakító Sam Lee (Dog Bite Dog, Half Twin, Dragon Reloaded, One Nite in Mongkok stb.), bár számtalan nagysikerű moziban játszott már, ez az első és talán legerősebb alakítása. Fruit Chan nyilván rá írhatta a szerepet, illetve ő inspirálhatta, ritka az ennyire eltalált karakter. Bár a film 1997-ben készült, a srác öltözete, kinézete simán ma is megállná a helyét a legcoolabb koreai filmekben is, a játéka pedig rettentő természetes, de ez betudható annak, amit már fentebb ecseteltem. Ugyanez elmondható két barátjára, egy haldokló fiatal lányra, s a szintén korukbeli Sylvesterre, akinek másik nevét nem tudjuk, de biztos nem Stallone. Az őket alakító színészek játéka is egyedülálló.

Egyetlen negatívumként a zenét rónám fel, ami sajnos az akkor még Hongkongban nagyon dívó szintetizátorkíséret, ami engem legtöbbször a „talponálló” kocsmák egyszemélyes zenekaraira emlékeztet, mivel azonban nem egyedi esetről van szó, megbocsátható. 

Tehát a film rettentően jól meg van csinálva, van mondanivalója és hihetetlenül hatásos. Az a fajta alkotás, aminek az utolsó képsorai után az ember csak ül percekig, és nem akar kikerülni a hatása alól. Azért írom ezt ilyen bátran, mivel úgy tűnik, sokan hasonlóan gondolták. A film 14 díjat nyert több, mind ázsiai, mind a világ minden részén helyet kapó nemzetközi fesztiválon, s a legtöbbet maga a rendező-forgatókönyvíró Fruit Chan vitte el.

(imdb)