Takashi Miike neve általában garancia rá, hogy a film mellé társított "kizárólag felnőtteknek" logó nem csak amolyan álszent túlkapása a cenzúrának. Nem kell csalatkoznunk az Ôdishon esetében sem, bár megdöbbentő lehet, hogy amit az első háromnegyed órában kénytelenek vagyunk elviselni az bizony egy romantikus vígjáték.

A film főszereplője, egy filmproducer, aki felesége elvesztésének hetedik évében döbben rá, hogy újra szeretne házasodni, de a helyes választás érdekében, minél több nőt meg akar ismerni, ezért barátja tanácsára meghallgatást tartanak, ahol titkon kedvére felmérheti a fiatal színésznő jelölteket. A választás nem esik nehezére, már az önéletrajzok között megtalálja az igazit. A meghallgatás után randevúra hívja a hölgyet, találkozgatnak, minden szép és jó. De aznap mikor megkérné a kezét, a lány nyomtalanul eltűnik, és ő a keresésére indul.
Ezután viszont, olyan elvont agymenésben lehet részünk, melyet David Lynch csak szeretne vászonra álmodni, Hannibal Lecter ámokfutása pedig szép lassan szombat reggeli matinévá szelídül az emlékeinkben. De nem veszik kárba a film első fele sem, hanem szépen visszaépül a történetbe, más megvilágítást, új értelmet kap. Ez nem horrorfilm, és nem is pszichokrimi, bármit mondanak az "okos" amerikai Online-magazinok, ez a film nem pusztán arról szól, hogy milyen veszélyes ismeretlenekkel randizgatni, és a brutalitása sem öncélú szadizmus, hanem megfogható közelségbe hozott borzalom, amit ha végigbírunk ülni, akkor jutalmul, kissé módosult tudatállapotban nézhetjük végig a történet némileg megnyugvást hozó lekerekítését.
Akik szeretnek egy kicsit a celluloid mögött kutakodni mondanivaló után és erősek az idegeik, azoknak kötelező, a többiek pedig még gyúrjanak rá egy kicsit.

imdb