A filmet egy igazi hongkongi legenda, Yuen Woo-ping rendezte, akinek olyan remek filmek fűződnek rendezőként a nevéhez, mint a ’79-es Részeges Mester, az In the line of duty sorozat, vagy éppen a Wing Chun. Ennek megfelelően elég magas elvárásokkal ültem le a film elé és talán ennek is köszönhető, hogy némileg csalódott voltam a megtekintése után. A történet eléggé egyszerű és helyenként bárgyú is, de ez egy akciófilmtől nem szokatlan, így igazándiból nem is róható fel hibaként. Azonban Yuen fentebb említett filmjeivel ellentétben itt sok minden más is hiányzik, ami kárpótolná az embert a jóindulattal fogalmazva is átlagos sztoriért. Igaz ugyan, hogy a film első 10 perce tömény, látványos akció (az ember csak kapkodja a fejét, hogy hova is cseppent), de már itt feltűnnek az apró zavaró jelek (pl. valakit lelőnek egy pisztollyal és egyből az ingének mintegy 65%-a tocsogni kezd a bíborszínű létől, ami a vér akar lenni és ez a többi lőtt sebnél is ilyen lesz). Ugyanígy felróható hibaként a dramaturgia gyakorlatilag teljes hiánya végig a film során. Feszültségkeltés? Ugyan már, a színész csak ordít egyet és a néző mindent ért…


Az viszont még ezeknél is zavaróbb, hogy ami a film erőssége kellene, hogy legyen, a verekedős jelenetek (ne feledjük, az egyik főszerepet Donnie Yen alakítja!) is szerintem legalábbis idétlenek lettek. Szinte végig csak egyféle kameratrükköt vetett be az öreg Yuen, hogy “látványosabbá” tegye ezeket a részeket, mégpedig azt, hogy látjuk a két éppen bunyózó felet, majd egy igencsak látványos vágás következik és az egyik már “repül is”. Egy újabb vágás után pedig már kászálódik fel és folytatja a harcot (már amikor). Így sajnos a helyenként jól eltalált részek sem kötik le a nézőt annyira. A színészi játék is szinte csak a bunyókra korlátozódik, a fentebb már említett ordítozás mellett némi grimaszolással próbálják még az érzelmeket kifejezni, ami némiképp érthetetlen, hiszen a már említett Donnie Yen mellett olyan nevek játszanak meg a filmben, mint Simon Yam (neki egyébként kifejezetten előnyére vált, hogy megkopaszodott azóta), Man Tat Ng, Irene Wan és a címszerepet alakító Jackie Cheung.


A Tiger Cage tehát leginkább egy kisiklásként említhető meg mind a szereplők, mind a rendező pályafutásában. Egy-két jó jelenet azért akad benne (pl. amikor Donnie a két amerikai hústoronnyal bunyózik, vagy amikor a rendőrnő “emberére” talál az őt üldöző Jeep-et vezető hölgy személyében), összességében azonban egy kiszámítható és nem is túlzottan látványos akciófilm. A bunyók azért nem olyan rosszak, még a fentebb említett hiányosságok ellenére is ezek miatt éri meg megnézni a filmet. Összességében azért ennél résznél a két évvel később készült második, valamint az újabb egy évvel később leforgatott harmadik rész csak jobb lehet.