A film rendezését egy eleddig leginkább csak tévésorozatokra specializálódott rendező, Nagayama Kozo vállalta magára. Talán ennek is köszönhető, hogy a filmet nézve végig az az érzése az embernek, hogy ezúttal is egy sorozatot rész, csak éppen megszakítás nélkül mintegy három részt. Ez természetesen egyáltalán nem hiba, esetünkben inkább előny, hiszen ez is segít abban, hogy aki szerette a sorozatot, az újra beleélhesse magát ebbe a világba. Fontos információ, hogy néhány dolgot valószínűleg nem fog érteni a filmből az, aki nem látta az előzményeket, így akit érdekel a film, célszerű, ha először a sorozattal kezdi az ismerkedést.


A történet ott folytatódik, ahol a sorozat abbamaradt. A négy főhősnőből hárman maradnak a Yume no kura nevű vendéglátóipari szolgáltatóegységben, míg a negyedik lány, Maki-chan (Kobayashi Mao) New York-ban telepedett le. Rei-chan (Otsuka Ai) a munka mellett együttesével, a Survival Company-vel (Sabakan) koncertezget és felcsillan előttük az esély arra, hogy egy igazán nagy stadionban is felléphessenek. Hirono-chan (Matsumoto Rio) is megtalálja magának az önkifejezési eszközét egy újabb amatőr színésztársulatban, míg Ryoko-chan (Maki Youko) a Yume no kura tulajdonosaként tevékenykedik. Ryoko esküvőjére érkezik egy gratuláló levél Maki-chantól, aki a jókívánságok mellett leírja azt is, hogy látta Ryuuji-t (Eita), a Sabakan egykori vezetőjét New Yorkban. Rei pedig hamarosan felkerekedik, hogy megkeresse.


Talán nem árulok el azzal túl nagy titkot, hogy a film lezárást úgy is lehet értelmezni, hogy nyitva hagyták, így elképzelhető, hogy a jövőben készül még folytatás belőle. Ez nem is lenne rossz, mert akárcsak a sorozat, a film sem sikerült rosszul, aki szereti a könnyed, jellegzetesen japános történeteket, az ebben a filmben sem fog csalódni. Külön érdekesség benne New York és az amerikaiak ábrázolása, szemléltetően mutatja be a film a japánok viszonyát ehhez a városhoz és kultúrához, főleg, ahogy összehasonlítják a szereplők a tokyoi élettel. Természetesen ezúttal nyoma sincs a Collage of our life-ban látható New York-nak, az a fajta mondanivaló nagyon távol áll ettől a történettől. Azt is jól mutatják be, ahogy a főszereplők egyre inkább felnőttesebbé válnak, egyre érettebben cselekszenek. Slusszpoénként pedig a “cigányozást” is meg lehet említeni, bár itt a “gypsy” kifejezést nem etnikai, hanem életviteli értelemben használják (és beszélik ki) a szereplők. Természetesen a film értékelésénél kihagyhatatlan elem a zene megemlítése, ami (akárcsak a sorozatban) ezúttal is 100%-ban Otsuka Ai szerzeménye és a tőle megszokott, jellegzetes “cukipop”.
A film tehát egy jól sikerült alkotás, de abszolút rétegfilm is egyben. Jpop (és/vagy Otsuka Ai) rajongóknak kötelező darab, de akinek a Nana, vagy a Midnight Sun tetszett, azok körében is sikert fog aratni. Mély mondanivalót viszont nem szabad tőle várni és a sorozat ismerete nélkül sem biztos, hogy érdemes elé leülni.