Sok esetben nem is kell más egy jó filmhez, mint egy jól kitalált háttér, amiben az esetlegesen hézagokkal küszködő, vagy sablonos történet is megállja a helyét. Esetünkben is erről van szó, hiszen a film egy művészeti iskola falai közé kalauzol el minket. Egy ilyen helyen általában sok kreatív, ám bonyolult ember gyűlik össze, és sokkal lazábbak a szabályok, íratlan törvények is. Említeni sem kell, hogy ez Japán esetében még szembeötlőbb, mint a világ más tájain. Ebben az iskolában tanulnak egészen kicsi gyerekek, de egyetemisták is. A filmben ez utóbbiakból ismerhetünk meg ötöt, követhetjük végig szerelmi életüket és felnőtté válásukat.

A Honey and Clover gyakorlatilag egy könnyed, teenager szerelemmel foglalkozó dráma – legalábbis első ránézésre. Az egész film két tényezőn alapszik, egyrészt a kiválló karaktereken és az őket alakító színészeken, másrész a sokrétű, többféleképen értelmezhető és némileg, ám egyáltalán nem szájbarágósan, nevelő célzatú történeten. Egy kicsit bepillantást nyerhetünk abba, milyen is az első szerelem, vagy milyen az első elutasítás. Megérthetjük, hogy milyen is az alkotás folyamata a művészetben és hogyan alakulnak ki a kezdeti irányok, melyeket később követni fog a művész. Arra is fény derül, hogy bár szabadabbnak tűnik ez az életmód, mégis tele van kötöttségekkel, megalkuvással és pénzhajhászással. Tehát a helyszín nem csak ürügy a filmben, hogy legyen hol játszódjanak az események, hanem szerves részét is képezi a történetnek.

Mint már mondtam, a szereplők is rettentően jól el vannak találva. Egyrészt tökéletesen látszik rajtuk, hogy anime-karakterekből faragták őket, ám egy esettől eltekintve mégsem erőltetettek. Sajnos a főszereplőt alakító Yu Aoi valami szörnyen kawaii (cuki, de ez a szó nem igazán adja vissza az animékban használt jelentést) akart lenni és teljesen természetellenesnek tűnt emiatt, főleg a többi, nagyon hitelesen alakító színész között. Mindettől eltekintve a hölgyemény ebben az évben két filmjéért is megkapta a legjobb színésznőnek járó Blue Ribbons díjat hazájában. Nyílván más szemmel nézik ezt ők, mint én.

Mindenképp említést érdemel még a zene, melyet a híres zeneszerző, Yoko Kanno jegyez. Az általa komponált muzsika gyönyörűen követi végig a lágy, japánosan visszafogott történetet.

Bár személyesen nem tudom alátámasztani, mivel nem láttam az alapját szolgáló animét, állítólag a történet és a hangulat hűen követi az eredetit. Azt azonban bizton mondhatom, hogy mindenképpen egy megjegyzendő alkotás, a romantikus filmek kedvelőinek pedig kötelező darab.