iMDB 

A japánok nagyon szeretik a mangákat, melyeknek egy nagy szeletét képezik a sporttal foglalkozók. Van focis, kézilabdás, kosárlabdás, autós, és persze nem maradhat ki ázsiai egyik kedvenc játéka, a ping pong sem. Ehhez jön hozzá, hogy a japánok nagyon szeretnek ezekből a mangákból filmadaptációkat készíteni, és máris itt van nekünk ez a kis filmecske.

Sajnos gyakran ezek a feldolgozások nem sikerülnek túl jól, mivel egyrészt nehéz visszaadni másfél-két órában azt a mélységet, amire a mangának több éve van, másrészt a képi megvalósítás sem szokott mindig túl jól sikerülni. Nem így van ez azonban Taiyo Matsumoto munkáival, melyből több jó adaptáció is született, mint például a Blue Spring, vagy épp a Ping Pong.

A történet hőse két barát (Yosuke Kubozuka, ARATA), akik gyerekkoruk óta együtt játszanak. A vagányabb, agresszívabb és elhivatottabb Peco, akiről azt hinnénk jobb játékos is, ám ez a szerep a rá hősként tekintő, visszafogottabb Smile-ra marad. A cél természetesen az országos középiskolai versenyen az első hely, de addig nehéz út vezet, mind a játék, mind emberi oldalról.

Yosuke Kubozuka kezd a kedvenc színészeim közé tartozni. Már a Laundry-ban is megjegyeztem magamnak, a Go-ban egészen lenyűgözött a játéka, energikus egyénisége és ezt csak fokozta ebben a filmben. Nem kis szerepe volt abban, hogy a Ping Pong ilyen jól sikerült, akárcsak társának, ARATÁ-nak is. Olyan barátságot formálnak meg ketten, ami sokkal valószerűbb, mint a legtöbb filmben – két teljesen különböző, egymáshoz egyáltalán nem illő ember gyümölcsöző kapcsolatát. A mellékszereplők játéka is felér az övékével, és meg kell mondanom, hogy azért annyira nem volt nehéz dolguk, hiszen remek karakterek álltak a rendelkezésükre. Ott van China, a kínai fiú, aki otthon nem jutott be a nemzeti válogatottba, és Japánban kezdi újra éppen karrierjét. Aztán ott van Dragon, a helyi hős, aki folyamatosan ökölbe szorult fejjel néz, és látszik rajta, hogy annyira profi, hogy a játék már kifejezetten fáj neki. A főhősök közül Smile azért kapta a nevét, mert soha nem látta még senki mosolyogni, és még sorolhatnám. Minden karakternek megvan a maga mélysége, megvannak a motivációik, problémáik és persze nagyon jó stílusuk.

Igazi japán film lévén inkább közelebb van a hétköznapi élet valóságához, mint a színpadiassághoz (a vizuális effektusok abszolút nem túlzóak, inkább realisztikusak) és rettentő jó a hangulatteremtésben, amit erősen támogat az igen jól sikerült elektronikus zenei kíséret. Az egész filmnek amolyan napsütéses őszi nap hangulata van, ám ez az évszak itt nem a elmúlást, hanem ellenkezőleg, éppen a jövőt jelképezi. Igen lelkesítő film, igazi japán módra mutatja be, hogy nem szabad feladni, amit elkezdtünk és szeretünk, menni kell tovább, minden akadályt leküzdve. Ennek ellenére nem feltétlenül kell szeretnünk a sportot és a sportfilmeket ahhoz, hogy ez a film tetszen az embernek, úgyhogy hajrá!