Nem lévén a horrorfilmek rajongója, ezt a művet is lazán kihagytam volna a Thaiföldön futószalagon készülő ijesztgetős csodákhoz hasonlóan, ám végül mégiscsak rászántam magam, mert kíváncsi voltam, mit alakít Karen Mok egy ilyen szerepben. A film talán legnagyobb kritikája, hogy a horror műfajról a véleményem nem változott semmit sem.

Ahogy az lenni szokott, egy fura buddhista szokás adja a kiindulópontot, ami annyit takar, hogy (a film szerint legalábbis) Thaiföldön vannak olyan rendezvények, amiken a résztvevők befekhetnek a koporsókba, hogy ezzel megtévesszék az isteneket és hosszabb életet nyerjenek. Azonban úgy látszik, a karma véges, így amit nyer valaki, azzal másnak okoz kellemetlenségeket.


A nyomasztó hangulatot és a félelmet a szokásos effektekkel, azaz a fura hangokkal és a sötét képi világgal igyekeztek kiváltani a készítők. Nálam ez nem működött, a szegényes, DV technikával felvett jelenetek és véresre kimaszkírozott fejek kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy egy elnéző vigyornál többet hozzanak ki belőlem. A sztori sem váltja meg a világot, az elején hatalmas bakugrásokkal halad előre, ezzel is azon erőlködvén, hogy összezavarja a nézőt, majd ahogy közeledik a végéhez, úgy válik egyre egyértelműbbé, hogy valójában csak egy kismilliomodik ijesztgetős elemekkel felruházott melodrámáról van szó.


A szereplők kiválogatása is eléggé felemásra sikeredett. Az egyik kulcsszerepet az az Ananda Everingham játsza, aki korábban már több thai horrorban megfordult, hírnevét pedig elsősorban a Shutter-beli alakításának köszönheti. Hogy ott mennyire volt jó, azt nem tudom, de itt valahogy az erőtlen karaktere miatt nem maradt igazán emlékezetes. A húzónévnek szerződtetett Karen Mok nagyon kilóg ebből a filmből és nem csak azért, mert valami rettenetes thai szinkronhangot kapott. Az isteni Karen a korábbi szerepei túlnyomó többségében afféle végzet asszonyaként tündökölt, rengeteg céltudatos, erőteljes karakter megformálása fűződik a nevéhez (csak néhány cím: King of Comedy, Goodbye, Mr. Cool, So Close, 80 nap alatt a Föld körül), nehéz elhinni róla, hogy csak ijedten sikítozik. Főleg ezért hiteltelen a karaktere, ami viszont átjön a képernyőn, az az, hogy még így közel a 40-hez is nagyon jól néz ki.


Ekachai Uekrongtham a Beautiful Boxer-rel bebizonyította már, hogy képes jó filmet rendezni, azóta viszont (lehet, a thaiföldi filmipar hibája ez) leragadt a közepes, vagy az alatti daraboknál (nem hiszem, hogy a Pleasure Factory nagy durranás lett volna). A The Coffin sem képes kiemelkedni a középszerűségből, pedig az alapötlete jó, a posztere határozottan sokat ígér, a fura szertartás pedig még a szegényes technika ellenére is látványos. Csak a maradék 1 órát lehetne feledni...

iMDB