1765-ben Thaiföld még nem létezik, beleolvadt a Burmai Királyságba. Nem végérvényesen, mert még állami és népi szinten is él az ellenállás. A frissen hatalomra került új burmai uralkodó első tervei között van, hogy végérvényesen le akar számolni mindenkivel, aki a birodalma egységét veszélyezteti. Hatalmas túlerőben lévő seregei a régi thai főváros felé özönlenek, ahol a lázadók gyülekeznek. Egy kis falunál nem várt ellenállásba ütköznek. A bang rajan-i parasztok, az esélyeket mit se mérlegelve, felvállalják a nyílt harcot.

Nyolc ízben szálltak szembe a hódítókkal, míg a thai királyi sereg tétlenül várt, vagy gyáván megfutott…

Nem hittem volna, hogy ilyen profi színvonalú, látványos kiállítású alkotást fogok látni, amikor Manu ajánlására megnéztem a filmet. A történelmi filmek legjobb hagyományait láttam viszont, ötvözve a modernkor adta lehetőségekkel. Szerencsére a technikai eszközökkel csak éltek, és nem visszaéltek az alkotók, nem úgy, mint a mostanában készült hollywoodi szuperprodukciók. Minden bizonnyal nemzeti ügy lehetett a film elkészítése, mert nagyon komoly statisztéria vonul fel a tömegjelenetekhez. A kiállítás nagyvonalú, ahogy az egy igazi történelmi produkcióhoz illik, de nem hivalkodó. Igazából főszerep nincs a filmben, de van számos fontos karakter.

Mivel a népi ellenállásnak óhajtottak emléket állítani, ez a koncepció nagyon ésszerű volt. Szerzetesek, vadászok és arisztokraták egyaránt feltűnnek, de a falusi parasztság adja az igazi hősöket. Szerencsére a forgatókönyv elkerülte a legnagyobb csapdát, a sematizálást. A helybeliek nem gáncs nélküli lovagok, az ellenség nem gyilkos horda. A burmaiak között vannak persze olyanok, akik az ellenfél vére árán igyekeznek hatalomba kerülni, és a hódítók úgy viselkednek, mint akik nem tartanak semmitől, de ez lehetett a valóság. Az ellenállók kihasználják a helyismeretüket, egyszerű, de hatásos eszközökkel küzdenek, de katonailag képzetlenek, ami okoz tragédiákat.

Nagyon valószerű az egész, határozottan van „feelingje”. Annál is inkább, mert a harcosok nagy része egy szál ágyékkötőben, vagy lepelben van a csatatéren, míg a küzdelem többnyire fölöttébb gonosz külsejű vágófegyverekkel folyik, bár már szól a puska és az ágyú is, a marakodó emberiség nagyobb örömére. Ennek megfelelően helyenként bizony rázós jeleneteket is láthatunk. Nekünk, magyaroknak, talán az átlagnál kedvesebb lehet ez a film, mert nagyban emlékeztet a török hódítás korabeli időkre. Leginkább talán Drégely ostroma juthat az eszünkbe. A vár hős védői közül csak a kapitány, Szondi György neve maradt fenn, pedig a társai éppúgy vállalták a biztos halállal járó végsőkig kitartást, mint a bang rajan-i parasztok. Tudták, vannak esetek, amikor a nemzet fennmaradása érdekében nincs helye az alkunak. Számomra ez az üzenet jött át leginkább. Végül mindkét fél elérte a célját, az ellenállók jelentős élő erőt pusztítottak el és időt nyertek, mielőtt végleg felmorzsolták volna őket. Örök hála nekik az áldozatukért.

Summa summárum: A film látványos, mozgalmas, sajátságosan nemzeti, de kellően nemzetközi ahhoz, hogy bárhol tudjon a helybeliekhez szólni. Nem szövegközpontú, a mai nézők igényeihez igazodó. Lelkesítő és megható, néha megrázó. Mindenképp figyelemreméltó alkotás.

Főszereplők: Winai Kraibutr; Bin Banleurit; Jaran Ngamdee; Atthakorn Suwannaraj
Rendezte: Thanit Jitnukul (thai; 2000; 113 perc)
imdb