A film technikai kivitelezése a korát is figyelembe véve meglepően jó, látszik rajta, hogy a trükkmesterek (és főleg közülük a legendás Tsuburaya Eiji) igyekeztek az akkori csúcstechnikát bevetni, igaz a tapasztalatuk már jócskán megvolt a korábbi Godzilla filmekből. Így a Godzillákban már megszokott jeleneteket láthatjuk itt is, a makett földrengések és a makett tankok is jópofák és ezúttal sem maradhatott el a Nagy Szörny, ami ezúttal a földönkívüliek jókora robotja személyében látható a filmben (és majd vissza is tér egy későbbi Godzilla filmben, a Godzilla vs. Space Godzilla-ban). A bádogdoboz egyébként a Mogera névre hallgat és eredetileg nem szerepelt a forgatókönyvben, de a film producere úgy érezte, hogy egy ilyen filmben feltétlenül szerepelnie kell egy óriás szörnynek, így került bele végülis a történet szempontjából szinte teljesen lényegtelen “szereplő”. Ami nem tetszett, az az akkoriban bevezett “összefilmezős” technika használata, bár ez istenigazából csak egy jelenetben feltűnően zavaró, amikor is árvíz önt el egy városkát (a makett tankok előtt ugrándozó katonák esetében inkább mókás). A földönkívüliek fegyvereinek, valamint a film során az emberek által kifejlesztett szuperfegyverek speciális effektjei is jópofák, mai szemmel nézve természetesen mosolyt fakasztóak (kedvenceim a makett tankok, amiket ha eltalál a földönkívüliek hőfegyvere, felforrósodnak és a csövük “lekonyul”), de a film elkészültekor bizonyára nagy hatást válthattak ki. Hasonlóképpen látványosak azok a részek is, amiket a földönkívüliek bázisán “belül” forgattak, fémes hatású folyosók, vibráló kék és vörös fények, jellegzetesen “steril” hatást értek el vele. A földönkívüliek szkafanderei már nem ilyen ötletesek, de végülis nem rosszak azok sem.


Persze ha csak a fentiek miatt lenne érdekes a film, akkor elsikkadna a Godzilla filmek között, azonban természetesen ez nem így van. A filmet rendező Honda Ishirou-nak köszönhetően, aki egyébként Godzilla kitalálójaként is ismert, a technikai kivitelezés mellett két másik fontos összetevő is emlékezetessé teszi ezt a sci-fit. Ezek közül az első a zene. Fantasztikus hangulatot ért el vele a zeneszerző, Ifukube Akira, akinek a nevéhez a Godzilla filmek mellett jópár Zatoichi rész zenéjének megkomponálása is fűződik. Ahol kell, ott sejtelmes, ahol kell, ott tradícionális, ahol kell, ott pedig katonásan pattogós dallamokat hallhat a néző. Igazi műremek Ikufube mestertől, nem véletlen, hogy a Toho a logoja zenéjévé is választotta ezt a művet!


A másik nagyszerű dolog még a filmmel kapcsolatban, hogy mind a történetet, mind a kivitelezést véresen komolyan vették, akár csak a legelső, ’54-es Godzilla filmet. Nyoma sincs még a 60-as évektől eluralkodó “poénra vett” Godzillák hangulatának és ez nagyon sokat hozzáad a film élvezhetőségéhez mai szemmel is. Már maga a történet kiindulópontja, az idegenek származásának magyarázata is teljesen logikus és hihető, nyoma sincsen a "csak úgy a semmiből" érkező félelmetes földönkívülieknek. Ezen kívül pedig feszegetik a politikai húrokat, azaz össze tud-e fogni a megosztott emberiség egy közös ellenség ellen (ne feledjük, a film a hidegháború idején készült, amikor ez a gondolat komoly töprengésre késztethette a filozófusokat), vajon tényleg békés szándékú-e az, aki annak mondja magát, megengedheti-e az emberiség, hogy a bolygóját megossza valaki mással, illetőleg létezik-e olyan ellenség, aki ellen bűntetlenül be lehet vetni a nukleáris fegyvereket (főleg a saját territóriumunkon), valamint amikor már harcra kerül a sor, hogyan lehet a technikai hiányosságokat stratégiával pótolni. Talán ez utóbbiban is segített a forgatókönyvírónak a filmet támogató Japán Önvédelmi Erők. Persze a színészekről sem szabad elfeledkezni. Ebben a filmben kezdte majd’ 40 évig tartó karrierjét Nakamaru Tadao, a tudósok vezetőjét pedig Shimura Takashi alakította, szokás szerint remekül.
A film talán nem olyan ismert, mint az Alfa Holdbázis és a többi, hasonló korú sci-fi, de mindenképpen méltó társa azoknak. Én csak ajánlani tudom minden sci-fi rajongónak.