Ázsiafilm

Honda remekül teljesített ezen a programon éa 1933-ban már kameramanként dolgozott úgy, hogy még a tanfolyam végére sem ért. Két fontos kapcsolatot és barátot is szerzett ez alatt az idő alatt. Az egyikük Yamamoto Kajirou volt, aki rendezőként és a tanoncprogram egyik tanáraként is dolgozott és a kezei alól rengeteg fiatal japán filmes került ki. A másikukkal 1937-ben találkozott először, az illetőt Kurosawa Akira-nak hívták. Honda közben szépen menetelt előre a PCL ranglétráján és a cégnél maradt azután is, hogy az beolvadt a Toho-ba. Yamamoto asszisztenseként dolgozott a 30-as és 40-es évek fordulóján, többek között az időszak egyik leghíresebb filmjét, a Horses-t is együtt készítették 1941-ben.
Azonban Honda-t hamarosan besorozták és hirtelen Kínában találta magát, ahol részt vett az ország megszállásában. A gyalogságnál szolgált és háromszor is a frontra küldék, amikor éppen hazatért, akkor visszatérhetett a filmezéshez. Az egyik ilyen “hazautazás” során találkozott későbbi feleségével, Kimi-vel, aki script asszisztensként dolgozott a Toho-nál. Kimi fontos szerepet játszott Honda későbbi karrierjében, rengeteg tanácsot adott férjének, miközben odahaza beszélgettek a készítés alatt álló filmekről. Miután összeházasodtak, Kimi természetesen otthagyta állását és háztartásbeli lett, fiukat nevelte, de filmes tapasztalatára nyugodtan támaszkodhatott Ishirou.
Honda természetesen árgus szemekkel figyelte a japán film fejlődését és az új technikákat és egy 1942-es háborús film, a The war at sea from Hawaii to Malaya nyűgözte le főként, elsősorban a filmben felhasznált tokusatsu (különleges effektek) miatt. A következő évben dolgozott együtt először a fentebb említett film trükkmesterével, Tsuburaya Eiji-vel, ugyanis mindketten Yamamoto-nak segédkeztek a Kato’s Flying Action Forces elkészítésében. Eleinte egyáltalán nem jöttek ki egymással, Tsuburaya-nak ugyanis nem tetszett az a mód, ahogyan Honda lefilmezte a repülőgépmaketteket. De ez csak a kezdete volt egy híres munkakapcsolatnak.
Mialatt Kínában szolgált a hadseregben, Honda elsősorban attól félt, hogy hatalmas tömeg fog rájuk támadni a semmiből és ez az emlék gyakran feltűnt az általa készített filmekben. 1945-ben a félelme bekövetkezett és több, mint egy évet töltött el hadifogolyként, a Japánra ledobott atombombák híréről is a börtönben értesült. Miután Japán megadta magát, őt is elengedték és hazatért, hogy folytassa filmes karrierjét.
1949-ben Honda és Kurosawa ismét együtt dolgozott, miután Honda leszerződött barátja mellé segédrendezőnek a Stray Dog leforgatására. Ahogy Kurosawa írta visszaemlékezésében: “minden nap elmondtam neki, hogy mit akartam és ő kiment a tokyoi romok közé, hogy leforgassa. Nagyon kevés olyan őszinte és megbízható ember él, mint Honda. Egy az egyben azt a jelenetet hozta vissza, amit mondtam neki, így szinte minden, amit ő csinált, belekerült végül a kész filmbe is. Sokan mondták már nekem, hogy a Stray Dog-ban sikerült a háború utáni Japán hangulatát megörökítenem és ha ez tényleg így van, akkor ezért sokkal tartozom Hondának.” Honda egyébként 1950 környékén két dokumentumfilmet is készített.
Az olyan sikeres munkák, mint a Stray Dog, megadták a lehetőséget Honda számára, hogy ő maga is filmet rendezhessen. Legelső saját rendezését 1951-ben forgatta Blue pearl címmel, a film két gyöngyhalásznő történetét mutatta be. Honda lett ezzel az első japán rendező, aki víz alatt forgatott és ez a szokatlan film sikert aratott. Az elkövetkező két évben aztán Honda további 5 filmet rendezett, ezek között a leghíresebb az 1952-es The man who came to port volt. Természetesen ez is egy egzotikus történet volt, hiszen japán bálnavadászok életéről szólt és az egyik jelenet a Déli-sarkon játszódott. A jelenetet nem az “eredeti” helyszínen, hanem egy új technika, a “rear-screen projection” segítségével forgatták le, a technikát természetesen ezúttal is Tsuburaya Eiji kezelte. Közös munkájuk természetesen tovább folytatódott, az 1953-as háborús filmet, az Eagle of the pacific-et is együtt készítették, akár csak a romantikus háborús sztorit, a Farewell Rabaul-t.
Ekkor már 1954-et írtunk, amikor is a Toho Tsuburaya ötletéből, a Godzillából készült filmet forgatni. Honda ekkor a Sanshiro the priest rendezésére készült, azonban a filmből végül nem lett semmi, őt pedig átirányították a Godzilla projekthez. Talán mondani sem kell, de a film egy megállíthatatlan dinoszauruszról szólt, ami a dinoszauruszok kihalásakor megfagyott és egy hidrogénbomba teszt hozta vissza az életbe. A legelső támadása egy kis halászhajót ért, ami a japán néző számára egyből az akkori híreket idézte, japán halászok betegségéről, akik túl közel voltak az amerikai hidrogénbomba tesztek helyszínéhez a Bikini Atoll környékén. De Godzilla nem csak a hidrogénbomba, hanem az atombomba szimbóluma is lett. Honda saját maga is úgy nyilatkozott erről, hogy a tűzokádó sárkány segítségével tette a radioaktív sugárzást láthatóvá és remélte, hogy ezzel hozzájárulhat egy anti-nukleáris egyezmény aláírásához. “Akár hiszik, akár nem, mi naívan hittünk abban, hogy a Godzilla film vége a nukleáris tesztek leállításához vezet”. A híressé vált képsorok, ahogy Godzilla végigrombolja Tokyo-t, a mai trükkökhöz képest primitívnek hat, de akkoriban nagy hatást gyakorolt arra az országra, amelyik mindössze 9 évvel korábban élte át az óriási pusztítást. A film óriási siker lett, még évtizedekkel később is elemzések jelentek meg róla több japán újságban is.
Honda sok tekintetben is ideális választás volt a Godzilla megrendezésére. A film készítése során ugyanis nem a fantáziára támaszkodott, hanem a saját háborús drámáira, amik egyáltalán nem voltak szentimentális darabok, valamint saját második világháborús élményeire. “A képi világot a háborús tapasztalataimból építettem fel. A háború után nem csak Tokyo, hanem egész Japán romokban hevert. Ha Godzilla csak egy ősi nagydarab dinoszaurusz lett volna, egyetlen golyóval megölhették volna. De ha egyenlő lett volna egy atombombával, fogalmunk sem lett volna, mit tegyünk vele. Így fogtam egy atombomba jellegzetességeit és felruháztam vele Godzillát”.
A filmet az Egyesült Államokban eredeti formájában csak 2004-ben mutatták be, addig csak egy furcsán megtoldott változata volt ismert. Az ott ismert változatba ugyanis egy amerikai riporter figuráját tették bele, akit Raymond Burr alakított, valamint a nukleáris borzalmakra utaló jeleneteket kivágták belőle. Mindettől eltekintve a film így is mély nyomot hagyott az amerikaiakban, a folytatásokat Honda leszinkronizáltatta angolra, amilyen gyorsan csak tudta és sikerrel játszották őket az amerikai mozik és kedvelt esti filmeknek számítottak a tévében még évtizedekkel később is.
A szörny-őrület tetőfoka a ’60-as években volt. 1961-ben egy új szörnyet mutattak be, Mothrát, majd egymás ellen uszították a szörnyeket a King Kong vs. Godzillában (1962), a Mothra vs. Godzillában (1964), valamint a Godzilla vs. Monster Zero-ban (1965). Ezek a filmek már “sima” szörnyes filmek voltak, elhanyagolható háborúellenességgel, illetőleg már nem sok közük volt a nukleáris tesztek elleni tiltakozáshoz. Honda tiltakozott is egy idő után az ellen, hogy beskatulyázták a “Godzilla-rendező” szerepébe és egy romantikus vígjáték készítésébe fogott bele, ez volt a Come and marry me 1966-ban. Visszautasította az újabb Godzilla filmek rendezését, amikor nem tetszettek neki a forgatókönyvek és ez oda vezetett, hogy a ’70-es évek elején évekre kiszállt a filmkészítésből. Felesége így kommentálta mindezt: “Nem vagyok biztos benne, hogy a Godzilla-filmek sikere jó dolog volt-e, vagy sem. Olyan sikeresek voltak, hogy a férjemet csapdába szorították. Muszáj volt dolgoznia rajtuk.” Honda a japán filmesek egyik kedvencének számított, közülük sokan vélték úgy, hogy hiba volt őt Godzillára pazarolni a jóval nagyobb művészi értékű filmek helyett.
Honda önkéntes száműzetése idején a tévénél dolgozott, olyan sorozatokat rendezett többek között, mint a Return of Ultraman. Persze Godzillát sem hanyagolhatta, 1975-ben rendezte meg a Terror of MechaGodzillát, amiben az emberek által készített robot Godzilla volt a középpontban. A nagy művészi értékű filmek készítésében való részvételre pedig 1980-ban kapott esélyt ismét. Hosszú idő után újra együtt dolgozhatott Kurosawa Akira-val, olyan filmekben, mint a Kagemusha, a Ran, a Dreams, a Rhapsody in August és a Madadayo. A Dreams nyolc rövid története közül ő rendezhette meg az egyiket, egy rövid fantáziatörténetet, amiben egy ember egy alagútban Japán háborús múltjának figuráival találkozik. Talán ez volt az a sztori, amiben leginkább visszaadhatta filmesként háborús tapasztalatait.
Annak ellenére, hogy vegyes érzelmekkel viszonyult hozzá, élete legjobb filmjének mégiscsak Godzillát tekintette. Híressé vált mondata, “A szörnyek túl magasnak, túl erősnek és túl nehéznek születtek, ez a tragédiájuk” bizonyította, hogy a daikaiju filmek nem csak primitív szörnyfilmek voltak, hanem megpróbált mindegyiküknek valamiféle személyiséget is adni.
1993. február 28-án hunyt el Tokyo-ban. Temetésén több száz filmes vett részt, a rá emlékező beszédet Kurosawa Akira mondta el.