Kezdem a rosszal. A forgatókönyvön nem ártott volna dolgozni, de legalábbis elgondolkodni. Amit a végén csináltak, az teljesen nonszensz és értelmetlen, de meggyőződésem, hogy sokaknak tetszeni fog. Nem akarom lelőni a poént, de annyit elárulhatok, hogy a manapság divatos végkifejletet követi, legalábbis amit a koreaiak pakolnak minden komédiájuk végére. Na, de ne a végén kezdjem. A film egyik nagy erénye a látvány, ami viszont a mai koreai filmek erőssége. Pengeéles képek, gyönyörűen megkomponált színek, és jól használt filterek. Emellé kapcsolódik egy jól kitalált stílus, gyakorlatilag a borbélyüzlet belső terének kialakítása, ami az egész filmre rányomja bélyegét, hiszen a jelenetek nagytöbbsége ott játszódik. Nagyon jó az a művészi kifinomultság, az a letisztult, minimalista sznobizmus, ahogy hősünk berendezte kis szalonját. Pepita, sakktábla mintás padló, fekete bőrkanapé, króm szemetes és a hatalmas tükrök. Szintén fekete-fehér feszület a falon, felette a felirat: „The customer is always right”. Ja, és hi-fi torony, amin csak klasszikusok mennek – mert abba nincs szöveg. Ebbe a környezetbe helyezkednek a nem túl eredeti, de nem is nagyon elcsépelt karakterek, akiket a színészek nagyon jól alakítanak. Szóval minden klappolna, nagyon kellemes atmoszféra, könnyed, nem megerőltető dramaturgia, csak az a forgatókönyv, azon tényleg dolgozhattak volna még. Talán a film mellett szól és csökkenti e hibát, hogy a rendezőnek ez volt az első filmje. Később mindenképpen érdemes lesz rá odafigyelni.

 

Nem akarok senkit elriasztani, meggyőződésem, hogy a filmet lehet szeretni, és biztos vagyok benne, hogy sokaknak jobban fog tetszeni, mint nekem, de engem mindig nagyon bosszant az, ha valamiben sokkal több van, mint amit végül kihoznak belőle.