Egy látványos történelmi film mindig szívesen látott alkotás. Pláne, ha nem akarják telepakolni a mának szóló utalásokkal, hanem a megszokott, ám korántsem unalmas módon színpompás jelmezekkel, korhű tárgyakkal és a régi idők embereit idéző viselkedésekkel örvendeztetik meg a nagyérdeműt.

Ha pedig még a tényekhez is ragaszkodnak, vagy csupán enyhén módosítva tálalják a nézőnek, már kész öröm. A koreai filmesek ezúttal pont így jártak el.

1597 augusztusa. Japán második - ezúttal nagyszabású - kísérlete koreai félsziget meghódítására. Szárazföldön ellenállhatatlanul törnek előre. A számukra korábban sok gondot okozó csószoni flotta a megsemmisülés szélére jutott. Mindössze egy tucat hajójuk maradt, míg ők több mint háromszáz hadihajót képesek kiállítani. Úgy tűnik, senki nem fogja feltartóztatni az inváziót. A saját uralkodója által meggyötört I Szunshin koreai admirális nem így gondolja. A megvert flottájuk maradékával akar harcba szállni az elsöprőnek látszó túlerővel szemben. Nehéz dolga van, mert a saját fásult katonái nem bíznak a sikerben. Ő mégis töretlenül halad a célja felé, hiszen tisztában van vele, a kudarca a fővárosuk vesztét jelenti. Mindazonáltal nem rohan fejetlenül az ütközetbe, hanem nagyon gondosan választja ki a színhelyét. Ám él a kérdés, hogy vajon a hazai vizek ismerete, a kiváló taktika és az elszántság képes lehet-e ellensúlyozni a japánok nyomasztó fölényét…

Történelmi háttér:

Japánban a majd 150 éve tartó belső háborúk kora a végéhez közeledett. Tojotomi Hidejosi régensi uralma alatt időlegesen beköszöntött a belső béke. A hatalmas létszámú seregeket viszont nem lehetett egyik napról a másikra elbocsátani. Egyrészt, mert akkor valamelyik hatalmi ambíciókat tápláló nagyúr szolgálatába álltak volna, és ismét kitör a gyilkos vetélkedés az országban, másrészt mert a katonáskodáshoz szokott szamurájok csak a fegyverforgatáshoz értettek és nagy részük nem is óhajtott áttérni békésebb életformára. Ezen belső gond megoldását az időközben megnőtt étvágyú hadvezérek a terjeszkedésben látták. A célpont a Koreai-félsziget lett. Az első hadjáratot 1592-ben indították, de kudarcot vallottak. 1597-ben indult a második, már nagyobb szabású kísérlet, a hódításra. A koreai flotta kemény ellenállása nagyban megnehezítette a dolgukat, de szárazföldön jól haladtak. A hadjárat sorsát végül - a koreaiak hősies ellenállása ellenére - a kínai beavatkozás döntötte el. A Ming-dinasztia nem óhajtott egy veszélyes vetélytársat látni a határai közelében. A csapatai és a helyi erők 1598-ban kiszorították a japánokat az elfoglalt területekről. (Ha a szamurájok azt hitték, tudják mit jelent valódi túlerő ellen küzdeni, kezdhették újraértelmezni a dolgot.) A felkelő nap országában a katonai kaland gazdasági katasztrófát és éhínséget okozott, ismét felújultak a belső ellentétek. A Tojotomi klán 1600-ban Szekigaharánál elvesztette a sorsdöntő csatát a Tokugavák ellen.

Korea történelmét hosszú ideig meghatározta a Kínai Császárság, mely a félszigetet sajátjaként kezelte és maximum vazallus államként fogadta el a Koreai királyságot. A több államteremtő kísérlet után 1392-ben létrejött Csószont előbb a mongol megszállás sújtotta, majd jött a japán hódítási kísérlet. (Korea történelmi elnevezése Csószon, mely azt jelenti, hogy "hajnali frissesség." A filmben következetesen ezt használják.)

Flotta: A japánok hajói a hazai, partközeli vizekre készültek, tengerjárásra kevéssé voltak alkalmasak. A viszonylag kis távolságnak köszönhetően azért a csapatszállítást meg lehetett oldani velük. Miután a szamurájok csak módjával kedvelték a lőfegyvereket, ágyúk dolgában lemaradtak az ellenféltől. A koreai hajók nagyobb tömegűek és magasabb felépítésűek voltak, továbbá sokkal jobb faanyagból készültek. (Ezek mind kellettek ahhoz, hogy letarolhassák a vízen a japán hajókat.) Viszont a lapos hajógerincnek köszönhetően mozgékonyságban állták a versenyt Nippon kisebb vitorlásaival. Kínai mintára bőven alkalmazták az ágyúkat és tapasztaltabb tengerészekkel rendelkeztek. (Erre a tényre a filmen látható csatában nagy hangsúlyt fektetnek.) A japánok a számbeli fölényükre alapoztak és igyekeztek a fedélzeten vívott közelharccal eldönteni a vízi ütközeteket.

I Szunshin: Korea nemzeti hőse, aki hét nagy vízi összecsapást nyert meg a hódítók ellen. A mjongjangi-szorosban kivívott diadala a leghíresebb közülük, mert elképesztő túlerő ellen tudott sikeres lenni. Sikereiben az úgynevezett "teknőshajók" segítették. Ezek a "csodafegyverek" rendkívül erősek, teljes mértékben fedettek voltak, a tetejük palánkkal és vasszegecsekkel ellátva. Az elejükre faltörő koshoz hasonló szerkezetet erősítettek, amivel beszakították az ellenséges hajók oldalát, vagy szerencsés esetben teljesen letiporták őket. A teknőshajó tulajdonképp ostromhajónak is nevezhető, lévén hogy minden irányba képes volt tüzelni. Évszázadokon át hadrendben maradt a koreai flottában. I Szunshin a technikai vívmányainak, rendkívüli taktikai érzékének, szervezőkészségének köszönhette a győzelmeit. Az külön elképesztő, hogy igazából szárazföldi parancsnok volt és tengerészeti előképzettség nélkül nyergelt át a flottához. Taktikai érzéket bizonyítja, hogy az ebben a filmben taglalt legnagyobb győzelmét pont a "csodafegyverei" nélkül érte el. 1598-ban, csatában vesztette az életét. Dél-Koreában máig rendkívüli a népszerűsége, még az egyik bankjegyen is ott a képmása. Észak-Koreában kevesebbre tartják, mert a Kínához való közeledést szorgalmazta. (A film végén lévő, egyik harcos szájába adott "beszólás" nyilvánvalóan az északiaknak szól.) Ennek oka az volt, hogy felismerte, Csószon egyedül nem képes megvédeni magát Japántól. (Nemcsak hadvezérnek, reálpolitikusnak is bevált volna.) A film eleji bebörtönzése a Kína-ellenes csoport intrikái miatt történt. A filmben a teknőshajó korai változata szerepel, az igazán kifejlett formája csak a történet legvégén tűnik fel.

A film engem az 1970-es Waterloo felépítésére emlékeztet. A történet első fele a helyzet és a jelentősebb szereplők bemutatására helyezi a hangsúlyt. Igazi jellemfejlődés nincs, mondhatni mindenkit készen kapunk. I Szunshinnak még csak-csak jutnak olyan helyzetek, ahol feltárulhatnak a természetének vonásai, de a többiek már alig. Még a fő ellenségének sem igazán. A szokásos bosszúállás ötletén kívül másra nem futotta. (Ezekben a filmekben nem érdemes a jelentősebb karakterek rokonának lenni. Biztos hullajelöltség.) Forgatókönyvi baklövésnek érzem, hogy egy szamuráj tábornok helyett egy kalózvezér lett a halálos ellenség. Egyáltalán, a japánok egy elbizakodott, egymásközt marakodó banda benyomását keltik. Márpedig ezt a felfogást a főhős sínyli meg. Méltó ellenség nélkül nincs igazi győzelem. Minden bizonnyal benne van a jelennek szóló óvatosság, miszerint a nemzeti érzés erősítése megengedhető, de Japánnal nem óhajtanak feszültséget. Az, hogy a hódítók nem lehetnek pozitív beállásban még belefér a túloldalon is. Az admirálist Chö Minsik (Min-sik Choi) alakítja, akit ha máshonnan nem, az Oldboy-ból megjegyezhetett az ember. Egyszerű színészi eszköztárral, de meggyőzően, és szerencsére minden túlzás nélkül játszotta el a vasakaratú öreget. Számomra meggyőző volt. Elhiszem neki, hogy Korea hőse ilyen lehetett. Őszintén szólva, a többi színészről igazából nincs mit mondanom. Tisztességgel hozzák, ami ide kell, de kiemelkedő szerepformálást tőlük nem láttam. Bár, ami azt illeti, sok lehetőséget egyik fél sem kapott. A japán oldal visszafogottságának okát fentebb már említettem, de a koreai karakterek sem lettek kidolgozva. Leginkább annyi a szerepük, hogy segítsék az admirálist, vagy akadályozzák. Elvégre háború van, simán nem mehet minden. Kifejezetten elmulasztott ziccer a buddhista szerzetesek elnagyolása, akik az egyik fő alapelvüket, az élet védelmét adják fel a nemzet érdekében és hajlandók csatába vonulni.

Miután kellőképp felcsigázták az érdeklődést, jöhet az ütközet. Nem takarékoskodtak a forgatási idővel, a két sereg majd egy órán át igyekszik a vízszint alá küldeni a másik hajóit. A koreai filmesek derekasan állták a sarat (vizet?), az ötletek nem fogynak el, egészen a legvégéig. Látvány aztán van. Siklanak a hajók, dörögnek az ágyúk, röppennek a nyilak és a kezdeti rakéták. (Gyorsan ideírom, az utóbbiak egyáltalán nem filmes fogásnak számítanak. Azok a nyílvesszőre erősített mini-rakéták kivették a részüket a japán flotta megritkításából.) Végül eljön a közelharc ideje, s a kardok sem pihennek végtelenségig a tokjukban. De a leghatásosabb fegyvert nem emberi kéz forgatja. Aki megnézi a mozit érteni fogja, mire mondom. Itt lép be a kikerülhetetlen CG világ, ami összességében jónak mondható. Na igen, a nikkelezett szeműek persze úgyis találnak majd hibákat. Nekik üzenem, hogy a képességeik kihasználására ott a nagyipar. Meg hogy a filmezés alapjában véve nem a speciális trükkökről akar szólni. Megette a fene, ha egy moziban azok a legfontosabbak. Aki filmet akar nézni és szórakozni rajta, tisztességgel ellesz a rásegítésekkel. Nem mellesleg, a stáb nem óhajtott csupán a számítógép teremtette világra hagyatkozni. Jókora megépített modellek kerültek a vászonra a közeli felvételek hitelessége érdekében. A valós díszletek sokat nyomnak a latban.

Természetesen a hazafias témának megfelelően fontos az érzelmi töltet. Hatásos és rámenős dallamok erősítik a néző lelkesedését, borzongását, netán a szomorúság felé terelgetik. Néha kicsit hatásvadász a zene, de tényleg csak kicsit. Egy ilyen dicső ütközet képi ábrázolásának aláfestése ennyi pátoszt bőven elbír. Bár a történelmi valóság bőven adott volna rá alkalmat, az erőszak ábrázolása fölöttébb visszafogott. Csak annyit mutatnak, ami szükséges ahhoz, hogy a néző érezze, kemény korszak volt.

A mozit Kim Hanmin (Kim Han-min) rendezte, akinek a 2011-es munkája, a War of The Arrows hasonló nemzeti témát pengetett. Véleményem szerint ezúttal messze jobb munkát adott ki a kezéből, mint ahogy az sikerült. Okos választás volt a téma. A nemzeti összefogásra utaló erkölcsi tanulság bemutatása minden korban aktuális. A felvezetés ugyan hosszú, de részemről nem untam. A tengeri csata pedig a legjobb, amit láttam ebben a témakörben. Még akkor is így érzem, ha tudom, a régi rendezők jóval kevesebb technikai lehetőséggel rendelkeztek, mint a maiak. Egyedül azt rovom fel neki, hogy a háttér statisztériára ügyelhetett volna jobban, mert azok sokszor harc helyett csak hadonásztak. Továbbá, - bár ez egyéni ízlés dolga, - kevesebb lassítás több lett volna. Azok szükségességéről nem győzött meg. Kétségtelen, a "vad áramlatok admirálisát" bemutató film elsősorban hazai piacra készült. Nem árasztják el a nézőt információkkal. De az "Egri csillagok" esetében szintén szűken volt adagolva a korabeli Magyarország helyzete. Nálunk nem kellett magyarázni. Úgy érzem, ez a helyzet itt is. Bízom benne, a cikk olvasója kapott valami többletet a mozi élvezetéhez.

A mozgókép meséje kiállja a próbát, történelmileg sokban hiteles. Az öltözetek, beleértve a főhősét, mondhatni az utolsó sárkányos válldíszig akkurátusak. Persze, nem minden tejföl. Kellettek az ötletek a nézői figyelem fenntartására, így helyenként a valóság helyébe a fantázia lépett. Az admirális emlékirataiból lehet tudni, hogy ebben az ütközetben nem vívott közelharcot, így nem csapta senki fejét. A japánoknak nem volt gyújtóhajójuk. És legfőképp, a csatahajók száma végképp nem stimmel. A valóságban 13 koreai csatahajó állt ki 133 nipponi ellenében.  A hiányzó 200 az utánpótlást szállította, dugig voltak pakolva. Semmi esélyük nem volt valódi csatahajók ellenében. Így nem csoda, ha nagyon bölcsen leléptek, amikor látták, hogy a harcra tervezett társaik vesztésre állnak. Most őszintén, még a végkifejletet ismerve is, ha valami csoda folytán odacsöppenne valaki az ütközet napjára, hányan állnának be csószoni önkéntesnek ilyen számadatok mellett? Menne az ördög, jobb az ilyesmit fotelből nézni. Pláne olyan pocsék tengeri viszonyok közé bemászni, ahonnan kiúszni sincs mód a vízbe pottyant illetőnek. Viszont a győzelemért valóban kijár az elismerés az admirálisnak. Megkapta, évszázadokkal később, nem is akárkitől. Togo Heicsahiro, aki 1905-ben legyőzte az orosz flottát a csuzimai csatában, azt mondta róla, hogy az ő teljesítménye Nelsonnal talán összevethető, de I Szunshin jóval fölötte áll. Ha ez nem elismerés, akkor nem tudom, mi az.

Elég a szószaporításból. Aki rászánja magát az alkotás megtekintésére egy remek szórakoztató történelmi filmet fog látni. Nálunk az igazi nagyra tartottak közé talán soha nem emelkedik, mert a forgatókönyv időnként rosszul összerakott. Teljesen érthetetlen, miért került a történteknél öt évvel korábbi, I Szunshin Hanszan-szigetnél kivívott győzelme a film végére. Ott több mint 50 japán hajó bánta az alkalmazott öklelő hajó bevetését. Jól indokolta volna, hogy a mjongjangi szorosban miért félnek a közelébe kerülni az ellenséges vezérek. Hasonlóan homályos, hogy miért nincs magyarázat az időleges kegyvesztettségére, és hogy miként lesz ismét tengernagy. Hiszen a riválisa megmarad a szárazföldi erők főparancsnokának a hatalmas veresége dacára. Vajon a vágóolló ludas a dologban? Nem tudom, de mindenképp logikai törést okoz a magyarázat elmaradása. Bekerülhetett volna pár jelenet az össznépi besegítésről. Azt viszont egy percig sem hiszem, még a sakkbeli lóugrásos logika ellenére sem, hogy bárki kidobott bő két órának fogja tartani a ráfordított időt.

imdb