A független filmes I Szangu saját elmondása szerint kb. 5800 dollárból készítette ezt a nagyjátékfilmet. Nem ez az egyetlen mozija, ami a hagyományos értékek széthullásáról, a családon belüli erőszakról, a gyerekek és a sérült emberek kiszolgáltatottságáról, a társadalom és az egyházak képmutatásáról, valamint a nyomor legmélyebb bugyrairól szól.

(Valamicskét elárul az előző filmjének a címe is: "Father is a Dog") I Szangu sokoldalúságát jelzi, hogy a filmjeinek nemcsak rendezője, hanem a forgatókönyvírója és - mint ez esetben is - egyben a főszereplője.

A 38 éves Szangu (a főhőst saját magáról nevezte el a rendező) előrehaladott AIDS-ben szenved és munkanélküli. A város perifériáján egy nyomorúságos kis sufniban tengeti életét mozgáskorlátozott anyjával. Az egyetlen bevételi forrásuk, hogy Szangu az édesanyja szexuális szolgáltatásait árulja a környékbeli férfiaknak. Időről időre fénymásolt hirdetéseket ragaszt ki a telepen a következő szöveggel: "Korea legolcsóbb kurvája - az eksztázis garantált. 15 perc csak 9900 won, további extra 15 perc csak 7800 won." (10.000 won nagyjából 2.000 forint.)

A történet másik szála is a furcsa pároshoz kötődik. Szangu édesapja elhagyta a családját és egy jómódú, kétgyerekes nőhöz költözött. A nevelt fia álló nap a szobájába zárkózik és semmilyen kommunikációra nem hajlandó a családtagjaival. A nevelt lánya egyformán gyűlöli a saját anyját és a mostohaapját, és iskolába járás helyett Szangu után koslat. Az anyjuk vallási fanatikus, akit az ájtatosságon kívül látszólag semmi nem érdekel, a saját gyerekeit is beleértve. A két család sorsa egyre abszurdabb módon fonódik össze, hogy aztán a film legvégén bekövetkezzen az elkerülhetetlen tragédia.

A film még koreai viszonylatban is felkavaró. Nem könnyű végignézni a dokumentarista stílusban felvett brutális jeleneteket, az erőszak képeit, a nyomort és a kiszolgáltatottságot. A rendező dicséretére legyen mondva, hogy ezeket a jeleneteket minimalista stílusban forgatta le, így sikerült elkerülnie, hogy hatásvadász sokkolással hiteltelenné tegye a történetet.

A kezdő képsorok az egyik legjobb nyitány, amit valaha filmben láttam. Szangu az egyik kliensnél van, aki történetesen egy súlyosan mozgássérült fiatal fiú - őt kell az anyjához szállítania, nyilvánvalóan nem első alkalommal. A fiatalember anyja előre kifizeti a szex árát, de a "házhozszállítás" díját nem állja. Kétségbeesetten kapaszkodik a fiába, olyan erővel, hogy Szangunak egyre erőteljesebb ütéseket kell rájuk mérnie, hogy szétválassza őket. Folyamatosan káromkodik, miközben az anya és fia némán csimpaszkodnak egymásba. A kamera valami furcsa szögből felváltva pásztázza a három szereplőt - végül Szangu kénytelen a fiatalembert a hátára venni és végighurcolni a városon a nyomorúságos kis fabódéhoz, ahol az anyja strichel. Ahogy a kamera követi a fiút cipelő Szangut, ódivatú slágereket idéző melódia csendül fel, ami tökéletesen aláhúzza a jelenet abszurditását.

Úgy tűnhet, Szangu brutálisan kihasználja szerencsétlen sérült anyját - de a következő jelenetekből kiderül, hogy anya és fia a legteljesebb harmóniában élnek együtt, olyan mély szeretetben, ami "normális" családon belül is ritka. A közös jeleneteikben gyermeki módon gügyögnek egymáshoz, becézgetik, óvják, kényeztetik egymást. Habár nyilvánvaló, hogy a kapcsolatuk némileg megrekedt az infantilizmus szintjén, egyúttal nyilvánvaló, hogy mindketten a saját lehetőségeikhez képest óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy megmaradjanak egymásnak.

Azok a jelenetek, amelyekben kettejük kapcsolata tárul fel, az abszurditásuk ellenére szépek és megindítóak - elsősorban a veterán színésznő, I Jongnyo játékának köszönhetően. A közös étkezések intimitása később visszaköszön a "másik" családban is, de teljesen más tartalommal töltve meg a jelenetet. (A koreaiaknál az együtt-evésnek sokkal mélyebb jelentése van, mint a mi kultúránkban.) Amikor Szangu és az édesanyja egymás szájába tömködik a legjobb falatokat, az gyermeteg, de őszinte egymás iránti rajongást fejez ki. Amikor pedig Szangu apja és új felesége évődnek egymással a közös vacsora közben, az - az előzmények ismeretében és a tökéletesen megkomponált jelenetnek köszönhetően - vészjósló és gyomorforgató.

Szangu "másik" családja a történet előre haladtával egyre sötétebb titkokat tár fel, - beteges és gyilkos indulatokkal terhelt emberek pokla ez, ahol a legkiszolgáltatottabbnak esélye sincs arra, hogy megszabaduljon az áldozat szereptől. Az elfojtások, az álszentség, a gyűlölet és az erőszak olyan erős, hogy Hiszu (Szangu mostohahúga) hiába gondoskodna szeretetteljesen a saját öccséről, nincsenek eszközei, hogy közel kerüljön hozzá és kirángassa mindkettőjüket a családi pokolból. Az ő kétségbeesett kitörési kísérletei is kimerülnek abban, hogy állhatatosan üldözi vonzalmával Szangut, mert képtelen bárki mással kötődést kialakítani.

Egy független "low-budget" film esetében nem meglepő, hogy a kézi kamerázás túlsúlyba kerül - a "Mother is a Whore" esetében is viszonylag ritkán látható, hogy egy jelenetet több kameraállásból vettek volna fel. A kézi kamerázásnak, az egyszerű dialógusoknak, valamint annak köszönhetően, hogy a legtöbb jelenetet valamilyen tárgy takarásából fényképezték, az embernek olyan érzése támad, mintha dokumentumfilmet nézne. Ezek alapján úgy tűnhet, mintha a szűkös költségvetés rányomta volna a bélyegét a filmre és valamiféle amatőr kísérletezésről lenne szó - ennek pont az ellentéte az igaz, a kamerabeállítások, a dialógusok, az egymásra rímelő jelenetek mind precíz tervezésről és kivitelezésről tanúskodnak. Szép példa erre, amikor a legelső és a legutolsó képkockán is Szangu fejét látjuk ugyanúgy hátulról fényképezve, ahogy épp lehajt egy pohárka szodzsut. Az első és az utolsó jelenet között eltelt időszakban az élete semmit nem haladt előre, semmi jó nem történt vele - megmaradt nagy vesztesnek. Ha voltak is ábrándjai vagy vágyai a történet elején (erősen kétlem), azokból semmi nem maradt az utolsó percekre.

A legalaposabban felépített karakter nyilván maga Szangu, a főszereplő. A fabódén kívüli világban egy megtört, fáradt, cinikus és agresszív férfit látunk, az anyjával való együttlétekkor viszont a másik énje kerül előtérbe - ilyenkor Szangu a lágyszívű, a gondoskodó, az érzékeny fiúgyermek, aki akkor sem képes igazán haragudni az anyjára, amikor sokadszorra kell őt tisztába tennie. Ironikus, hogy pont ez a férfi a "vágy titokzatos tárgya" a szomszédban lakó meleg fiú és a saját mostohahúga számára is, habár ő mindkettőjüket állhatatosan és meglehetős durván visszautasítja. Először nem értettem, hogy ha ilyen megalázóan bánik velük, akkor miért akarják őt olyan elszántan mindketten - nem fiatal, nem szép, nem kedves és ráadásul a saját anyját árulja pénzért -, de a rendező Szangu ügyesen és nagyon finom eszközökkel éri el, hogy a néző már-már megkedveli a filmbéli Szangut. Anélkül, hogy bármi konkrét "jót" cselekedne a történet során, az apró gesztusaiból kiderül, hogy alapvetően egy mély érzésű és az anyjához hasonlóan szelíd emberről van szó, akit a nyomorúságos sorsa tett bizalmatlan stricivé.

Az, hogy a társadalom szerencsésebb fele inkább becsukja a szemét, csak hogy ne kelljen szembesülnie a periférián tengődő emberek puszta létezésével, az nem koreai sajátosság. Ebben a filmben azonban az egyházak is megkapják a magukét. Az egyik legfelkavaróbb jelenet a filmben, amikor Hiszu anyja és annak hittársai vallási extázisba kerülnek egy istentisztelet alkalmával. Gyönyörűen meg van komponálva ez a jelenetsor, a legmegfelelőbb időpontban van elhelyezve a történetben, rövidre van vágva és olyan intenzív, hogy a nézőnek az a benyomása, mintha egy rejtett kamerás felvételt nézne. Nem derül ki a filmből, hogy melyik keresztény kisegyházról van szó (gondolom, valamelyik karizmatikus ága), de a fanatikus mostohaanya, valamint az időről időre feltűnő hittérítő figurája, - akinek egészen abszurd szerepe lesz a történet folyamán, - sokat elárul a rendező véleményéről a keresztény egyházak szerepvállalásával kapcsolatban. (Másrészt nyilván nem véletlen, hogy a Dél-Koreában oly jelentős buddhista egyház is megjelenik a filmben - de csak olyan mértékben, hogy Szangu és Hiszu egy hegyi kolostorba járnak alkalmankénti közös iszogatásra.)

A film pozitívumait az időnként felcsendülő egyszerű dallamok is erősítik - és bár az "indie" rendezők esetében elég ritka, hogy aláfestő zenét használjanak a történetmesélés során, itt olyan jól el van találva az, mikor és milyen melódia húzza alá a látottakat, hogy mindenképp külön dicséretet érdemel.

Az egyetlen gyenge pontnak a nyitva hagyott kérdéseket érzem, az egyes szereplők "előtörténetének" bemutatását, amelyek ha nem is adnának magyarázatot a miértekre, de szélesebb kontextusba helyezhetnék a történetet. Az, hogy a film tele van erőszakos jelenetekkel, és hogy a végére vérfürdőbe torkollik, az egy koreai mozi esetében egyáltalán nem meglepő. Sokan túlzónak érzik a dél-koreai rendezők abszurditás és vér iránti erőteljes vonzalmát, de én jól megvagyok ezzel. Az erkölcsi kérdéseket és azokat a felvetéseket, amelyek a konkrét történeten túlmutatnak pedig mindenki kénytelen lesz maga megválaszolni. A történet elején még azt hihetjük, ennél már nincs lejjebb. De mindig van.

A film nagyon kegyetlen módon csak a problémákat veti fel, de se meg nem oldja őket, se kézenfekvő válaszokat nem kínál, ezáltal rákényszeríti a nézőt, hogy saját maga hozzon morális ítéletet.

Rendező: I Szangu

imdb