Történelmi témájú mozikat mindig szívesen néz az ember, különösen, ha látványos a kivitelezésük. Ha pedig még valós tartalom is párosul a kalandosabb események közé, netán erkölcsi tanulságtól sem mentes, akkor abból bukás nem lehet. Manapság már elvárt dolog a megfelelő minőségű speciális effektusok alkalmazása, mert a fogyasztói igény nagy úr.

A koreai filmesek a Musa óta alaposan elsajátították a receptet, amit ebben a filmben szintén bizonyítanak. A középkori témák mellett a félsziget számos más alkalmat ad látványos témák tarsolyból történő elővarázsolására. Ezúttal a Második Világháború környezete adja az alapot.

A megszállt Koreába érkezik egy magas rangú katonatiszt családja. Már az érkezésük idején találkoznak egy koreai kisfiúval, aki megszállott futó. A japán család tizenéves fia pedig a maratoni futóversenyek rajongója. A rivalizálás rögvest adott, túlmutatóan a nemzeti ellentéteken. Hamarosan megmérkőznek egymással, minden szinten. A történelem nem kíméli egyiküket sem. A sors egészen Európáig, a normandiai partraszállásig kergeti őket, messzire a szülőföldjüktől. Létezik innen visszaút?

A film indítása fölöttébb ígéretes. Rögtön közlik, miszerint valós esemény adja az alapot, mégpedig olyan ritkaság, ami valóban fölkelti a néző figyelmét. Konkrétan az, hogy a szövetséges erők néhány keleti származású foglyot ejtettek a német partvédő erődök bevételekor. A visszapillantás pedig elröpít bennünket a kezdetekhez. A nagyon csábító, mondhatni kézenfekvő csapdát szerencsére elkerüli a forgatókönyv. Vagyis a minden akadályt legyőző, minden ellentétet feloldó sportbarátság könnyes tálalását. Ó, nem, nem ilyen egyszerű az élet, pláne nem háború és megszállás idején. Akkor jön a másik csapda: a "csúnya megszálló a nemes lelkű hazafi ellenében". Nem kell félni, ezt a közhelyet sem vették elő. Van viszont bepillantás egy megszállás alatt élő ország hétköznapjaiba két gyermek szemén keresztül, amivel sikerül újabb, felnőttes sztereotípiákat kikerülni. Mozgalmas, érdekes indítás, valószerű, szóval jó az egész. A gyerekek háború idején gyorsabban érnek, muszáj nekik. A két sportoló ifjú igen gyorsan szembesül a háborúskodás arculatával, egyikük egy fájdalmas merénylettel, a másik annak megtorlásának következményeivel. A veszteségek végképp szembeállítják őket, pedig azonos hadseregben kell szolgálniuk. A japánok ugyanis besoroznak néhány ellenszegülőt, bár az ő tálalásukban ez tulajdonképpen megtiszteltetés a lenézett "alacsonyabb rendű" koreaiak számára. Ők valahogy nem osztják ezt a véleményt, de ellenállni botorság volna. Máris a mongol határnál vagyunk, ahol jönnek a szovjetek, olyan igazi oroszosan, legyőzhetetlennek látszó hullámokban.

Ne tessék semmitől tartani, nem fogom elmesélni a film eseményeit. Ennyit muszáj volt, mert valamiképp érzékeltetni kell a hőseink helyzetét. Ami pocsék. Világháborúk idején mondhatni törvényszerű. Innen kezd a mozi túllépni egy szimpla kalandos történeten, s nem szájbarágósan, hanem nagyon ügyesen vezeti el a nézőt a militarizmus mibenlétének értelmetlenségéig. Bár a vetítési idő jelentős részét teszik ki a harci jelenetek, a film egy pillanatig sem akar háborús pátoszt adni. Három nagy csata, három helyszín, három különböző önkényuralmi rendszer. Amelyek abban viszont megegyeznek, hogy hangzatos szólamok pufogtatása mellett habozás nélkül küldik halálba a saját népük fiait, vagy másokét, ahogy éppen alakul a fronton. Nincsen a nézőnek szánt "hegyi beszéd", nem akarják didaktikusan a szánkba rágni a mondanivalót. A japán katonának idegen földön kell szembesülnie egykori önmagával, a koreainak meg kell tanulnia, hogy a meggyötört népének korántsem minden tagja nevezhető becsületes embernek. A közös kín viszi el őket a felismerésig, miszerint a másik is inkább szenvedő lény, mint ellenség. Megpróbáltatásból van elég. Kényszerbesorozás, öngyilkos roham tankok ellen, szovjet hadifogolytábor, kényszermunka, hullákkal történő fűtés, nem beszélve a frontvonalakon előfordulható változatos halálnemekről. (Ha elborzasztónak nem is, de rámenősnek annál inkább nevezném a harci jeleneteket.) A fő mozgató elem a félelem. Félelem a haláltól, meg önmagunktól. Attól, hogyha az ideológiai köntöstől megfosztja magát az ember, nem marad semmi, ami védelmezze a tulajdon lelkiismeretétől, s muszáj szembesülnie azzal, miket követett el. Ez a félelem hajtja a kápót a lágerben, ezért lövet a tiszt a maga harcosaira, ezért vágatja fel a hasát tapasztalatlan, valósággal tisztában nem lévő tiszt a tulajdon legyőzött katonatársának. Mindenki túlélő akar lenni, ami lehetetlen. Akinek mégis sikerül, csak akkor tud valódi életet élni a továbbiakban, ha képes túllépni a múltján, tanulni belőle, és új célt találni magának.

A film képileg igen látványos, kellően mozgalmas. Bár elég hosszú a vetítési ideje, - mintegy 145 perc, - elnyújtott pillanatok csak elvétve vannak benne. A Szovjetunión belüli rész talán a legkevésbé eredeti, más filmekből ismerős mozzanatokat kapunk, a realitás sem mindig az erőssége. Azt hiszem, némileg szándékosan mutatták ilyen jelképszerűen elriasztónak azt a társadalmat, eleget borult fenyegető fekete felhőként az ország fölé. Csak találgatni tudok, de nagyon valószínűnek érzem, hogy a befejezés a koreai-japán megbékélést óhajtaná segíteni. Arrafelé még mindig fájón égnek a sebek, amiket a háború okozott. Bizonyára a japán nézőknek nehezebb elfogadni a megoldást, de hát nekik több komor erkölcsi teherrel muszáj szembenézniük abból az időszakból.

A rendező az a Je-kyu Kang, aki hosszú szünet után jelentkezett új alkotással. Ő jegyezte 2004-ben a The Brotherhood of War-t, ami a polgárháborúban játszódott. Azóta nem láttuk a rendezői székben. Ezúttal szintén kényes témát választott, de hasonlóan magas színvonalon kezeli a problémát. Nem csupán a direktort, hanem a forgatókönyv egyik szerzőjét is tisztelhetjük benne. A forgatási helyszínek Koreában és Litvániában keresendőek és mindkettőnél autentikusnak tűntek a vásznon.

A szereplőkkel kevésbé kívánok foglalkozni. A két főszereplő, Dong-gung Jan és Jo Odagiri, igen tisztesen teljesítették a fizikailag minden bizonnyal fölöttébb kimerítő forgatási napokat, semmi kivetnivalót nem találtam a játékukban. Viszont igazán nagyot szintén nem alakítottak. A fényképezés többségében elsőrangú, néhány kézikamerás "rángatózó jelenet" sajnos azért becsúszott. A zene jó, talán a befejező dallam lett túl édeskés, az nem kellett volna. Bár ez nyilván ízlés dolga. Az viszont valahol csodálatos, hogy a félsziget filmesei tulajdonképpen egy hollywoodi mainstream produkció töredékéből milyen pazar kiállítású történetet tudtak összerakni. (Egy magyar rendező viszont csak álmodozhat ilyen költségvetésről, de ez már végképp másik téma.)

Ajánlom az olyan történelmi filmek kedvelőinek, akik szeretik, ha nem pusztán fikciót mutatnak neki, sőt, azt kedvelik, ha van tanulság a mesében, amit leforgattak. Itt meg fogják kapni. Mindezeket kifejezetten látványos kivitelben tálalják, de egyéb téren sem érheti igazán komoly elmarasztalás a végeredményt. Kellemesen fogyasztható az opusz.

imdb