The Housemaid (Hanyo) (2010)
A kortárs dél-koreai film legambiciózusabb szerzői előszeretettel vegyítik a melodráma különböző alakzatait sajátos visszatérő motívumokkal, és az arányok tökéletesítése során akkor érik el a nemzetközi áttörést, amikor a személyes érdeklődésük középpontjában álló lényegi elemek1 megtartása mellett egyetemes kérdéseket sikerül feszegetniük. A társadalom legfelső rétegeinek álságos világát gyakran a szexuális viselkedés tükrében vizsgáló Sang-soo Im 2010-es The Housemaid című filmjével egy univerzálisan érthető világválság-korabeli kizsákmányolás-történetet mesél el, de a jó érzékkel felépített erotikus feszültséget és az arisztokrata közeg kritikájának szellemességét nem képes a teljes játékidőben fenntartani.
A The Housemaid az azonos című 1960-as film parafrázisa, de mivel az ellenkezőjére fordítja a konfliktus alapfelállását, csak nyomokban emlékeztet a forrásszövegre. Míg Ki-young Kim drámai hangvételű eredetije a szigorú erkölcsi szabályok és korlátozott anyagi lehetőségek között küszködő hősök egyetlen botlása révén elszabadult tragédiahullámot követi végig, a 2010-es átirat arra fókuszál, ahogy a túlzott jólét kiüresedett miliője módszeresen bekebelezi a jóravaló fiatal szobalányt. A házasságtörés miatt csorbát szenvedett családi becsület elemzése helyett tehát Sang-soo Im (bevallottan Hitchcock hatása2 alatt) a fiatal csábító szemszögéhez igazodva mutatja be az ellene szövődő összeesküvést, és a bűnökbe sodródó szereplőket unaloműzésképpen üzekedő kéjhajhászokra cseréli. Így a klasszikus mű hatalmi játszmái és érzelmi zsarolásai során árnyaltabb karaktereket épít fel, az új változat pedig leegyszerűsíti világképét, és könnyebben kiismerhető motivációkkal ruházza fel a figurákat, puszta politikai parabolává redukálva a történetet, amelyben a hatalommal bíró multimilliomos réteg ellehetetleníti és vesztébe hajszolja a becsületes középosztályt.
A komplett jelentésrétegektől megfosztott 2010-es The Housemaid a képi megformáltság szintjén igyekszik feledtetni forgatókönyvének hiányosságait. A kamera gondosan koreografált mozgásokkal és tablószerű kompozíciókkal hangsúlyozza a luxusvilla olykor fenyegetően grandiózus auráját, a film színhasználata és fény-árnyék játékai pedig okosan ellenpontozzák szenvtelen eleganciájukkal a falakon belül lezajló sikamlós légyottokon felszabaduló energiákat. A cseléd és a családfő viszonyát felépítő jelenetek arányérzéke és közvetlensége pedig olyan magasra helyezi a mércét, hogy a következményekkel való szembesülés és a meghökkentőnek szánt lezárás intenzitása is elmarad ezektől, és az így keletkező űrt a szürreális zárókép3 sem feledteti.
A The Housemaid statikus viszonyrendszerét azok a csoportképek illusztrálják legjobban, melyeken a kicicomázott szörnycsalád mesterségesen tökéletes kompozíciókba rendeződik, és fényképszerű mozdulatlansággal figyeli áldozata szenvedését. Az eldurvuló kizsákmányolás és a csinos Eun-yi töretlen naivitása példamesévé alakítja át a történetet, így a steril ház eseményei szöges ellentétét adják a filmet nyitó (egyébként rendkívül erős felütésként működő) dokumentarista szekvenciának, és a város forgatagának közönyét egy még megrázóbb, személyes kapcsolaton alapuló érdektelenséggel írják felül. Sang-soo Im filmje nagy gondot fordít a csillogó márványtermekben, high-tech háztartási gépek között élő kiéhezett horda és a csapdájukba besétáló jóhiszemű lány kontrasztjára, de csupán felvillantja a történet kapcsán kibontható morális dimenziót, és a konfliktus izgalmas lélektani vonatkozásait.
1lásd például a folklór stilizációt Ki-duk Kim vagy az erőszak és a bosszú esztétikáját Chan-wook Park csúcsfilmjeiben
2lásd a rendezővel készült interjút: http://www.cinephile-uk.com/2010/11/interview-im-sang-soo.html
3Ezt a rövid jelenetet a rendező a trauma megjelenítésének szándékával magyarázza (lásd a fenti interjút), mégis inkább az eredeti The Housemaid kizökkentő epilógusával állítható párhuzamba (v.ö. az apa és itt a kislány hangsúlyos nézéseit).