A romantikus vígjátékokhoz és a sportfilmekhez hasonlóan a katasztrófafilmek is egy speciális ágát képezik a filmművészetnek, ugyanis a történet végét már mindenki sejti a legelején, így az elkerülhetetlen vég felé vezető út minél kacskaringósabbá, bonyolultabbá tételével lehet felkelteni az érdeklődést. Mindemellett leginkább két variációból lehet válogatni. Vagy a történet legelején történik meg a katasztrófa és ebből kifolyóan hőseink halál elől való menekülését izgulhatjuk végig (á la 252 Signs of Life), vagy pedig fordítva, azaz a sztori végén megússzák-e valahogy a rájuk leselkedő életveszélyt. Van egy harmadik lehetőség is, de az elég bonyolult és a producerek vélhetően nem tartják elég érdekesnek, ez pedig az, hogy egy adott területen történő katasztrófához hogyan viszonyul a világ. A valaha készült talán legjobb katasztrófafilm, az 1973-as Sinking of Japan erre fókuszált, szívszorító kalandokon áteső hősök nélkül. Titkon abban reménykedtem, hogy a koreaiak is valami hasonlót fognak bemutatni, ám sajnos maradtak a megszokott két variáció egyikénél.

Haeundae valójában egy üdülőváros Koreában, nem messze Pusan városától. Ahogy a nagytotálban felvett kezdő képsorokból jól látható, igencsak kellemes hely lehet, afféle miniatűr, futurisztikus Rio de Janeiro, leszámítva a híres Megváltó Krisztus szobrát. Egész évben turisták hada látogat el ide, a világ egyik legjobb strandjának tartják, így nem véletlenül választották ki a történet helyszínéül.
A sztori eleinte a melodrámák jellegzetes kliséit követi, túlságosan is sablonosan. Adott egy lelkileg megtört agglegény, aki a lelkileg megtörtség okából kifolyólag kell, hogy istápolja egykori barátja lányát. Hogy mi lesz ebből, azt senkinek se kell magyarázni, egyből rávágható. Adott egy tudós, aki megszállottan figyeli a gyanús mélytengeri rengéseket, mert a 2004-es tsunami óta tudja, hogy mekkora katasztrófát okozhatnak. Amilyen profi a szakmájában, olyannyira amatőr a magánéletben, ennek kifejtésére is bőséges időt áldoztak. Adott a környék góréja, aki tovább szeretné fejleszteni a partot, ám jónéhány főhős az útjában van és nem nagyon tudnak megegyezni. Adott a polgármester, aki (ki hinné?) nem nagyon hisz a tudósnak és minden energiáját a városban tartandó kulturális expo megrendezésébe fekteti. Ha még mindez nem elég, adott egy vizimentő is, aki élete legjobb nőjével találkozik. Vannak még rajtuk kívül is sokat látható népek, de aztán jön a tsunami.
Egyértelmű tehát, hogy a film leggyengébb eleme a forgatókönyv, ami egyébként a produkciót rendezőként is jegyző Yun Je-gyun munkája. Az illető korábban olyan korszakosnak mondható darabokkal jelentkezett, mint a My Boss, My Hero és a Sex is Zero, így ez tulajdonképpen nem véletlen, csak nyugtázhatjuk, hogy nem volt képes felnőni a feladathoz. Az első 1 órát borzasztó nehéz végigülni, egyedül az újabbkeletű koreai blockbusterekből kihagyhatatlan, váratlan helyeken előkerülő humorbonbonok nyújtanak egy kis erőt, hogy ne hagyjuk abba a mozizást.
Aztán, ahogy letelik az első óra, végre megérkezik a nagy víz. Ugyan a számítógépes animációk megvalósítása hagy némi kívánnivalót maga után, de ha az ember nem a minőséggel foglalkozik, akkor egész látványosnak nevezhető a város elárasztása. Ami viszont nem tetszett, hogy túlságosan is kisarkították, túlhúzták, hiteltelenné tették a katasztrófát, elsősorban egy hajó és annak rakománya hihetetlen sorsával, továbbá a hídon történtekkel. Ettől függetlenül azonban a katasztrófa ábrázolása egész korrekt, a fő probléma újfent nem ezzel van.
Nem bizony, mert Yun ahelyett, hogy a katasztrófára koncentrálna, előszedi az első óra hőseit innen-onnan és elkezdi a nézőbe sulykolni, hogy a történtek ellenére is mekkora nagy héroszok. Új megvilágításba kerül a főgóré jelleme éppúgy, mint a tudósé, akinek a feleségén sem az segít, akire számított volna. Kalandjaik közepette éktelen logikátlanságoknak is tanúi lehetünk (pl. az áram csak addig ráz, amíg főhősünk bele nem esik a vízbe), a hajó rakománya légi útra indul, a rendező pedig elkeseredett küzdelembe fog, hogy megsirassuk hőseinket. Sajnos kevés sikerrel.
Lehet, a fentebb írottak túlságosan szigorúan bánnak a filmmel, de képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, hogy nem a katasztrófára helyezték a hangsúlyt, hanem a néző megsirattatására. Ez végzetes hiba volt! Így aztán hiába az amúgy tökéletes PR, azaz hogy ez volt az első igazi, amerikaias stílusú koreai katasztrófafilm, illetőleg az eddigi legdrágább helyi produkció, vagy éppen az, hogy a színészek a kaszkadőrtrükkök szinte mindegyikét saját maguk vitték véghez, mindez édeskevés ahhoz képest, hogy elszúrták a forgatókönyvet. Egy kevéssé sablonos és a tsunamit sokkal érzékletesebben, hosszabban ábrázoló alkotással ez lehetett volna az év egyik legnagyobb durranása, így azonban (számomra legalábbis) a kihagyott lehetőségek filmjévé avanzsált.

iMDB