Az időnként tényként, időnként mendemondaként számontartott dolgok egyike, hogy a puskaport eredetileg a Távol-Keleten találták fel többszáz évvel az európaiak előtt, csak a kínaiak nem lőttek vele, hanem tüzijátékokat pukkantgattak. A The Divine Weapon ezt az elméletet fejleszti tovább és azt mutatja be, hogy a címbeli Shingejeon fegyvert hogyan fejlesztették ki és állították a jó cél szolgálatába. A fegyver köré pedig egy igazi, sokat ígérő környezetet álmodtak meg, amiben már-már a wuxia hősök képességeivel vetekvő ügyességű kardforgatók, hódítgatni akaró császár, mókás mellékszereplők és természetesen a fegyvert kifejlesztésével megbízott karaktert egy nem akármilyen külsővel megáldott nő alakítja.

A stáb mindent megtett azért, hogy egy látványos, szórakoztató kalandfilmmel rukkoljon elő, ami hellyel-közzel sikerült nekik ugyan, de jócskán vannak benne elemek, amik lerontják az összképet. A legfontosabb ezek közül a forgatókönyv bántó sablonossága. Nincsenek meglepetések, kínosan kiszámíthatóak előre a fordulatok és sok a túlságosan hosszúra nyújtott jelenet, amik alatt el-elkalandozott a figyelmem. Szintén csalódást okoztak a látványosnak szánt kardozós csatajelenetek, amiket sikerült alárendelni a forgatókönyvnek, így zseniális rendezői húzással szinte mindegyik éjszaka zajlik, így alig látni belőlük valamit. Tulajdonképpen a több mint 2 órás hosszból az utolsó mintegy fél óra sikerült csak olyanra, hogy a néző végül nem (annyira) keserű szájízzel hagyja ott a produkciót.

Hiába ugyanis a hosszas felkészülés a zárójelenetre, a sok mellékes dolog bemutatása miatt magára a fegyverfejlesztésre alig tér ki a történet. A tervek már megvannak, tehát csak a kivitelezés hárul a csapatra, látványos kísérletre viszont talán ha kettőre kerül csak sor. A tapasztalt hibák javítgatása is elnagyolva kerül bemutatásra, nem igazán nevezném hihetőnek. Igaz, eleve a tervek megléte kétkedésre adhat okot, hiszen a korabeli mérnökök vajon hogyan tudtak ilyesmit létrehozni gyakorlatilag a semmiből? Persze egy ilyen félig-meddig fikción alapuló történetbe mindez belefér, de némileg több magyarázat talán nem ártott volna.

A zárójelenet azonban szinte mindenért kárpótol. Egyrészt a harci taktikák látványos alkalmazása önmagában figyelemre méltó (és végre nem éjszaka zajlik a csata!), másrészt a nem is rossz grafikával összehozott legyőzhetetlen fegyver pusztításának bemutatása igencsak érzékletesre sikerült. Ugyan a napot eltakaró nyílzápor effektje kissé sablonosnak számít már, de maga a pusztítás abban a korban valami olyan döbbenetes élményt nyújthatott, mint a 20. században az atombomba. Egy fegyver, ami ellen nincs védelem. Melyik hódító ne vágyna ilyenre?

A Cinema Service, ami 2003-ban a Silmido-val elkezdte ezt a „fact-ion” trendet, üzleti szempontból jól járt a legújabb alkotásukkal, azonban a minőségét tekintve ez sem több a sokat ígérő, ám végül csalódást hozó nagyköltségvetésű koreai daraboknál. Kár érte, de azért az utolsó fél óra miatt talán megéri végigülni az egészet.

Trailer