Dream (Bi-mong) (2008)
Nincs is annál hálátlanabb feladat, mint Kim Ki-Duk filmjeiről ajánlót, vagy kritikát írni. Ennek legfőbb oka, hogy annyira egyéni stílusa van, hogy igazándiból nem is lehet a többi rendező munkáihoz hasonlítgatni a műveit, ráadásul a sokszor eléggé elvont témaválasztásairól sem könnyű úgy írni, hogy ne lője le az óvatlan író a poénokat. Természetesen a legújabb Kim sztori, a Dream sem kivétel ezek alól, a méltatásához pedig elég annyit megjegyezni, hogy minden benne van, amit a rendező korábbi munkáiban már megszoktunk.
A történet kiindulópontja kissé misztikus. Egy japán fickó felriad az éjszaka közepén, majd autójával az álombeli helyszínre hajt, ahol pontosan az a kép fogadja, amit megálmodott. A rendőrök hamarosan letartóztatnak egy asszonyt, ám emberünk, Jin bűnösnek vallja magát helyette. Apró gond, hogy nem hisz neki senki sem, ami érthető, mert minden bizonyíték a nő ellen szól.
Kim a Dream-ben is ütősen startol, már a legelső pillanatoktól kezdve csúcsra járatja az érdeklődést a nézőben, majd egész elborult módon vezeti végig hőseit a másfél órán, akik egyébként relatíve hamar ráébrednek, hogy hogyan tudnak védekezni a mindkettejükre átokként vetülő problémán, ám a megoldás egyiküknek sincs ínyére. A történet lezárása pedig talán minden eddigi Kim film művészi jellegén túltesz, személy szerint kicsit giccsesnek is találtam, de a szárnyaló fantáziát felvonultató sztoriba bőven belefér.
Persze szép lassan azért a koreai film nemzetközileg talán legismertebb alakja is változik. Már a 2006-os Time-ban sem fukarkodott a szavakkal, a korábban szinte csak néma főszereplők alkalmazása helyett immáron Wong Kar-Wai-i magasságokba emelkedett és elkezdett játszani a nyelvekkel. Akárcsak a Breath-ben, úgy itt is külföldről importált szupersztárt a főszerepre, de amíg Chang Chen némaságra volt ítélve, úgy Odagiri Joe ékes japánsággal osztja ki a koreaiakat, akik lazán értik őt, ahogy a japán is őket. A nyelvi korlátok ledöntésével is hozzájárul ahhoz, hogy még inkább (rém)álomszerűvé váljon a történet.
Ez azonban csak egy része ennek a törekvésnek. A történet java éjszaka játszódik, de még a fényes nappal rögzített jelenetek sem túl világosak, inkább a félhomály jellemző rájuk. Az ébrenlét/alvás váltakozásainak megvalósítására sem lehet panasz, ugyan magától értetődő módon ábrázolja őket, de a megoldás ettől függetlenül ügyes. A régi Kim darabokkal ellentétben, ahol a rendező barátai játszották el a figurákat, immáron ez a trend is megváltozott, hiszen a szokás szerint magas színvonalon teljesítő Odagiri Joe mellett a koreai film ismert alakjai tűnnek fel a főbb szerepekben, köztük Lee Na-yeong, Kim Tae-hyeon, Jang Mi-hie és Kim állandó hősnője, Park Ji-a (ő játszotta a Breath női főszerepét).
Hogy a Dream befér-e Kim Ki-Duk legjobb filmjei közé, abban nem vagyok biztos, hiszen kevésbé durva, mint a Bad Guy és kevésbé szép, mint a Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz, ám a lassan, finoman megújuló, immáron kissé más koncepciót követő rendező újabbkeletű munkáival feltétlenül állja a versenyt. Véleményem szerint mind a Time-ot, mind a Breath-t felülmúlja, már csak ezért is érdemes a figyelemre.
iMDB
Trailer
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.