Hosszú idő után kedvenc koreai színésznőink végre visszatértek a mozivásznakra. Míg Kim Ha-Neul egy párkapcsolatokat boncolgató realista drámával, a Lovers of 6 Years-szel jelentkezett, addig a koreai romantikus vígjátékok fénykorának másik nagy sztárja, Jun Ji-Hyun egy érdekes témát boncolgató alkotásban vállalt ismét szerepet. Ugyan nagy valószínűséggel mindenki elsősorban őmiatta nézi meg az A Man Who Was Superman-t, egyáltalán nem ő van a középpontban benne és ez így is van rendjén.

Az időközben Gianna Jun-ra angolosított nevet viselő színésznő ezúttal egy tévés producert játszik, akinek hétről-hétre érdekes emberekről kell szórakoztató műsorokat forgatnia. A rengeteg stresszel járó melóba persze teljesen be is savanyodik és már-már otthagyná az egészet, amikor egy önmagát Superman-nek képzelő ürge tűnik fel a színen, akivel hamarosan közvetlen kapcsolatba is kerül. A szemmel láthatóan őrült fickó mindenkin és mindenkinek segíteni akar és az a rögeszméje, hogy a fejében levő kriptonit miatt veszítette el szuperképességeit. De vajon mi is kell valójában ahhoz, hogy az ember Superman lehessen?


A sztori felépítése leginkább a Windstruck-hoz hasonlít, hiszen a történet elején látható számtalan poénos, jópofa jelenetből szép lassan vált át a film komor drámába. Egy ideig még a remek Save the Green Planet-tel való hasonlóságon is elgondolkozhat a néző, azonban sajnos a történet nem megy át akkora abszurditásba, mint Jang Joon-Hwan agymenése. Ehelyett a végkifejlet környékére tipikus melodrámába fordul át a történet, némi hiányérzetet okozva.


Az egész csúcspontja egyértelműen az őrült fickó, akinek meséje(?) annyira össze van rakva és annyira hihető, hogy valóban megbabonázza a többi embert. Viszont amit előad, az tökéletesen működik is, sőt, a való életben is működhet, így egyfajta tanmeseként szolgál a néző számára (segíts másokon, Isten is megsegít). Persze a röhejes hawaii mintás ingekben rohangászó figurában számtalan poénos lehetőség is benne rejlett, amit több-kevesebb sikerrel igyekezett a stáb kihasználni. Ütődött táncai, váratlan bepipulásai, hatalmas lelkesedéssel előadott monológjai a legemlékezetesebb pillanatai a történetnek.


Kár, hogy ezen kívül a többi összetevő jóindulattal is csak közepesnek mondható. Jun Ji-Hyun karaktere teljesen érdektelen és szürke, az őrült fickó múltja túlságosan elcsépelt és ötlettelen, a történet lezárása pedig amellett, hogy módfelett fantáziátlan, igencsak el is van nyújtva.
A főszereplő őrültet alakító Hwang Jeong-min nagyszerűen játszik, gyakorlatilag egyedül viszi a hátán az egész filmet, míg Jun Ji-Hyun korábbi önmagához képest jócskán megváltozott, hiányzik belőle a frissesség, ugyanolyan fáradtnak tűnt, mint a karaktere.


Összességében tehát Jeong Yoon-Chul filmje egyáltalán nem rossz, de nem is annyira kiemelkedő, mint talán számítani lehetett. Azért simán nézhető, a nem megszokottan ábrázolt Superman ötlete kifejezetten szórakoztató, csak a mellette kialakuló egyéb szálak lettek túlzottan sablonosak. De fogjuk fel pozitívan, úgyhogy soha rosszabbat ennél!

iMDB