Az utóbbi 1-2 évben szinte teljesen leszoktam a koreai filmekről, ami elsősorban annak „köszönhető”, hogy a hatalmas tömegben érkező újabb és újabb alkotásaik már a poszterüket tekintve sem tűntek izgalmasnak. Ezt csak tetézi, hogy nem ismerem a színészeiket sem, akik neveit alapból is nehéz megjegyezni. Valószínűleg így járt volna a Lovers of 6 years is, amennyiben nem veszem észre, hogy kevés koreai kedvencem egyike, Kim Ha-Neul a női főszereplő. A hölgy néhány évvel korábban, amikor a mainál jóval magasabb színvonalú alkotások kerültek ki a koreai stúdiókból, több jópofa vígjáték főszereplője volt, így kiváncsi voltam, mit nyújt most, 2008-ban egy jóval komolyabb hangvételű darabban.

Az elsőfilmes Park Hyeon-jin romantikus drámája ott startol, ahol a műfaj kliséi szerint már réges régen véget kellett volna érnie. A legtöbb melodráma ugyanis a két, általában magányos főhős lassú és előre látható egymásra találását helyezi középpontba, Park azonban a címből is kitalálhatóan egy olyan pár mindennapi problémáit mutatja be, akik immáron 6 éve együtt vannak. Ekkorra bizony a kezdeti romantikus hevület már a régmúlt homályába veszett, egyre nehezebben tolerálják egymás hibáit, sőt, új kalandok is képbe kerülnek. De vajon élhet-e a páros egymás nélkül? Együtt át tudják-e vészelni a kapcsolatuk nehézségeit? Más irányból megközelítve a dolgot, ki mernek-e lépni a 6 éve megszokott életük kerékvágásából?

Mindebből következően ez tehát egy vérbeli lélektani dráma, sokkal inkább „népnevelő” célzattal, mintsem szirupos romantikával. A párocska szép fokozatosan szembesül azzal, hogy eddigi életük sehova sem vezet, azonban ahogy az lenni szokott, képtelenek nyíltan beszélgetni egymással, a legkisebb apróságokon is felidegesítik magukat, továbbá a mindkettejük életében feltűnő újdonság miatt a könnyebbik utat választják. Vagy mégsem? Ezt a vívódást mutatja be a rendező meglehetősen mélyrehatóan, hosszasan és talán egy kicsit túlságosan is bő lére eresztve.

Talán az a film legnagyobb erénye, hogy realista marad az elejétől a végéig, a történtek úgy vannak egymásra építve, ahogyan a valóságban is előfordulhatnak. Teljességgel hiányoznak a szentimentális, a nézőt hatásvadász módon megríkatni kívánó pillanatok éppúgy, mint a meghatónak szánt, sziruposan rózsaszín összeborulások. Mindkét főszereplő karakter tökéletesen emberi, a maguk gyengeségeivel és hibáival, valamint büszkeségével együtt. Ugyanígy jól eltaláltak a mellékszereplők, akik szintén nincsenek kisarkítva (pl. a legjobb barát is ad rossz tanácsot, vagy éppen csak tovább húzza az amúgy is feszült hangulatot).

A színészi játék elsőosztályú, mindkét főszereplő sokat ad hozzá a történet átélhetőségéhez. A My Tutor Friend-ben és a Too Beautiful To Lie-ban bolondozó Kim Ha-Neul bizonyítja, hogy remek színésznővé érett, komoly szerepben is megállja a helyét, ráadásul 30 évesen sem vesztett semmit korábbi, kicsit kislányos imázsából. Nagy kár, hogy ritkán foglalkoztatják! A viszonylag tapasztalatlan Yun Gye-Sang is jól játszik, akárcsak a többi, gyakorlatilag ismeretlen színész.

Mindezekkel együtt is ez bizony egy igazi rétegfilm, amit csak a melodrámák és a párkapcsolatok problémáit boncolgató alkotások rajongói fognak tudni csak értékelni. A komótos, ráérős történetmesélés, a hatásvadászatot kerülő, realista nézőpont és a visszafogott színészi alakítások miatt a sztori kicsit unalmasnak hathat, ám a hitelesség bőségesen ellensúlyozza mindezt. Aki szereti a műfajt, annak mindenképpen érdemes rászánnia az időt!

iMDB