Ázsiafilm

Ma 2012. február 09., csütörtök, Abigél és Alex napja van.

Attack on the Pin-Up Boys (Kkonminam Yeonswae Tereo Sageon) (2007)

2008. június 11. szerda, 01:40 |

Írta: Gianni |

|

|

1
2
3
4
5

( 5 szavazat )

Ismertetők - Korea

Valentin-napon brutális támadás éri az egyik gimi szépfiúját. Hatalmas adag khm... anyagcsere-végterméket kap a képébe. Így indul az őrült sorozat-dobáló pályafutása, aki minden hónap tizennegyedik napján lecsap valamelyik iskola helyi sztárjára. A többi rivális local hero sóvárogva várja ezt a napot, mert a támadás után megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy tényleg az áldozat volt a közösség legdögösebb szívtiprója. És ha ez az út vezet a megdicsőülés felé, akkor állnak elébe boldogan.
Kénytelen voltam a sztorival kezdeni, mert koreai vígjátékról lévén szó ugyan nem meglepő a kissé(?) elborult alapszituáció, jóval nagyobb azonban a döbbenet, amikor kiderül, hogy tulajdonképpen a Super Junior név alatt futó K-pop boyband-konglomerátum produkciójáról van szó. És ez nem az a tipikus (és közben mégis) idol-mozifilm. Nem ártatlan, nem cuki, nem édes - a szereplők pedig komplett idiótát csinálnak magukból, miközben görbe tükröt tartanak az egész idol-jelenség elé. Talán pont ezért működik és ezért szórakoztató.

Miközben a film bezsebelte a kritikusok elismerését, a készítők szándéka mindössze annyi volt, hogy becsalogassák a SuJu rajongóit a mozikba, ott is tartsák őket egy bő egyórányi időre, majd a nézők ne kedvenceikben csalódva távozzanak. Ennél több nem is igen várható a legtöbb hasonló alkotástól. Célközönség tehát a tizenéves fanatikus rajongó lányok serege, a középiskolás korosztálynak készült film ugyanakkor mindenki más által szabadon fogyasztható, van sztorija, értelmes, okos, vicces, jól felépített forgatókönyve, tudnak játszani a szereplők, és a legfontosabb, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. Ettől függetlenül csak egy a futószalagon készült koreai vígjátékok közül.
A forgatókönyv nagyon helyesen a cselekményre fókuszál a fiatal sztárok helyett, akik kifigurázzák az egész idol-jelenséget és saját, nyálas-szépfiús imidzsüket is. Nagyfokú önmérsékletre vall, hogy összesen talán másfél percet (és a záró képsorokat) leszámítva a tagok nem énekelnek és nem is táncolnak. Sokszor lehet látni, hogy ilyen esetekben a hírességek a vásznon is egy iskolai zenekart, de legalább egy tánc-csoportot alakítanak, és előadják minimum két-három szerzeményüket, akár indokolja azt a történet, akár nem - és legtöbbször ugye nem.

Ez a SuJu-t menedzselő SM Entertainment első filmje, de a sztárparádé és a pozitív kritikák ellenére gyengén szerepelt a mozipénztáraknál. Ugyan ez relatív, mert maguk a készítők is úgy kalkuláltak, hogy a bemutató hetében is csak a jegyek 22%-át tudják majd értékesíteni a neten, de kellemes meglepetésként ez aztán felkúszott egészen 50%-ig. Vitték a 2007-es Pusani Nemzetközi Filmfesztiválra, és bemutatták Japánt leszámítva szinte mindenhol a kelet-, dél-kelet-ázsiai térségben. És bár a vetítések nézőszámot nem hoztak, a két verzióban kiadott DVD-t rekordokat döntögetve az utolsó példányokig elkapkodták mindenhol, így végül bőven megtérültek a gyártási költségek.
Elképzelhető, hogy az üresen kongó mozitermek oka egyrészt az, hogy ugye a rajongó tinilányokon kívül azért mindenki másnak ciki beülni egy nyálas boyband mozijára. Másrészt ott a mai napig nem eldöntött kérdés, hogy akkor most a Super Junior vagy DBSK minden idők legjobb koreai fiúcsapata, a rivális banda fanatikusai pedig minden bizonnyal semmi pénzért sem váltottak volna jegyet az ellenség filmjére.

Trailer:

Kicsit bővebben a szereplőkről:

Az SM Entertainment a gazdasági életben régóta alkalmazott és már a szórakoztatóiparban is bevált formulához nyúlt, amikor 2005-ben megalapította a 13 tagot számláló Super Juniort. A Távol-Keleten az egyén max. elhatározhatja, hogy híres akar lenni, kemény felvételi procedúra után bejuthat egy neves kiadóhoz, ahol aztán majd a feje fölött eldöntik, hogy táncdalénekes, színész, rocker, netán hip-hop előadó legyen belőle, függetlenül attól, hogy mihez van tehetsége, netán kedve. A SuJu esetében ugyanígy jártak el, a jó érzékkel összeválogatott ígéretes fiatalokból egy minden téren otthonosan mozgó (kiképzés után mindenkinek tudnia kell táncolni, énekelni, színészkedni és legalább egy hangszeren játszani) alapcsapatot hoztak létre, majd megkezdődött a mai napig zajló specializálódás. Ebben áll az SME menedzsereinek üzleti zsenialitása, ugyanis szinte teljesen lefedik a hazai (és a koreaiak már a kínai spájzban vannak) könnyűzenei életet. A 13 fős csapatból a két aktuális lemez közötti időben aztán mindenki megy a számára kijelölt négy-öt másik bandába. Létrehozták a trotban utazó (trot témakörben lásd Highway Star) táncdalénekes Super Junior-T-t (videó), a kínaiul éneklő klasszikus fiúcsapatot, ez a Super Junior-M (videó), valamint a maradékból a rajongók kedvében járó Super Junior-K.R.Y. és Super Junior-Happy formációkat. Ráadásul ezek a csapatok képlékenyek, szabad az átjárás egyikből a másikba, így kellő fanatizmus kell ahhoz, ha valaki követni akarja, ki - melyik bandában van éppen.

Ez a stratégia már bizonyított az életben, ugyanígy épül fel például a japán Morning Musume lánycsapat. A MM és a SuJu közötti hasonlóság abban is megmutatkozik, hogy fél perc alatt képesek 200 körüli vérnyomást produkálni a gyanútlan szemlélőben, ha az elköveti azt a végzetes hibát, hogy megpróbálja megszámolni a tucatnyi tagot. Garantált, hogy mire hétig-nyolcig jutunk, addigra vagy vált a kamera, vagy kétségbeesett fültővakargatás közepette morfondírozhatunk azon, hogy ezt már megszámoltam-e egyszer, vagy csak most ugrált be a képbe?

(Valamint végezetül engedtessék meg annyi magányvélemény, hogy én már végképp nem értem, mire indulnak be az ázsiai lányok...)