A nézettségi rekordokat döntögető The King and the Clown sikere után egy független filmes rendező, Lee Song Hee Il elérkezettnek látta az időt, hogy szembesítse Dél-Koreát legnagyobb tabujával. A Távol-Keleten mind a társadalom, mind az állam részéről itt a legnagyobb a melegek elutasítottsága és kiszolgáltatottsága (leszámítva persze a Koreai NDK-t). Az ugyan kétséges, hogy az ott mérföldkőnek számító, a testüket pénzért áruba bocsátó férfiak világát nagyfokú realizmussal vázoló No Regret bármit is megváltoztatott volna.
Trágár, szókimondó szövegek, szex és prostitúció. Szigorúan 18 éven felülieknek.

Koreában a homoszexualitás nem is létezik. Papíron. Sem az alkotmány, sem a Ptk nem említi, nem rendelkezik felőle. Egyedül a katonai büntető törvénykönyv jegyzi a "szexuális bűncselekmények" kategóriájában az azonos neműek közötti testi kapcsolatot, egy évig terjedő szabadságvesztéssel szankcionálva azt. Érdekes módon ez akkor is egy év, ha mindkét fél beleegyezésével zajlott a nagy esemény, és akkor is, ha durva erőszak történt. A kétéves, kötelező sorkatonai szolgálat elején külön pszichológiai tesztet kell írni a szexuális szokásokat felmérendő, ahol az érintett újoncoknak nagyon észnél kell lenniük. Lebukás esetén természetesen az értékelésnél még véletlenül sem az igazság kerül a kérdőívre, hanem az, hogy a személyiségzavarral, mentális problémákkal küzdő fiatal alkalmatlan a sorkatonai szolgálatra. És egy olyan országban, ahol a munkaadó szóba sem áll azokkal, akik még nem töltötték le ezt a 24 hónapot, így képtelenség munkát találni. Ezzel ez a rendszer gyakorlatilag élete végéig megbélyegzi azt, aki nem fojtja el bűnösnek vélt ösztöneit. A Kínai Nagy Tűzfalhoz hasonlóan a kormányzat cenzúrázza, szűri, blokkolja, adott esetben akár törli is a meleg témájú honlapokat, mit sem törődve azzal, hogy a parlamentben ott ül a harmadik legnépesebb párt, a Democratic Labour Party, amely az azonos neműek házasságáért (is) kampányol. A médiában ugyan fel-feltűnnek újabban cikkek, riportok és reklámspotok, sőt már az első magazint is kiadták. De amíg az átoperált énekes-színésznő Harisu még tud is érvényesülni, addig a férfi színészek közül az első - és idáig egyetlen - coming out elkövetőjét, Hong Seok-cheon-ot páros lábbal rúgta ki stúdiója.

Mindez azonban a jéghegy csúcsa, a legnagyobb kihívást a témáról következetesen hallgató és hallani sem akaró társadalom jelenti. Ezért is kapták fel a fejüket sokan, amikor a mindössze 9 moziban vetített No Regret-re 40,000-en váltottak jegyet, ami ezzel mindmáig a legsikeresebb független produkciónak számít, és amely a kritikusok szerint egyben az egyik legjobb is a koreai indie filmek között. A saját beállítottságát nyíltan felvállaló (és a fentiek fényében dolgozni értelemszerűen csak függetlenként tudó) rendező partnerként kezeli a nézőt, pontosabban a koreai nézőt. Néhány olyan poént és szituációt szőtt bele a történetbe, amit egyedül a helyiek érthetnek, ehhez jön még a játék a koreai nyelvvel - képtelenség mindezt egy második (angol) nyelv alapján egy harmadikra (magyar) átültetni és visszaadni. Sok vidám percet azért ne várjunk, ez egy kőkemény dráma, helyenként a konvencionális közízlés határait messze átlépő, már-már gyomorforgató naturalista megközelítéssel. Ami egyrészt nem öncélú, mert nem a megbotránkoztatás a cél, másrészt szükséges a hitelességhez, elvégre a történet a pénzen vásárolt szexről szól. Koreában nyílt titok, hogy az intézetekből 18 évesen kikerülő állami gondozottak egyik részéből gyári betanított munkás lesz, másik részéből pedig (legyenek azok lányok vagy fiúk) prostituált. Egy ilyen, az intézetből frissen kikerülő fiú áll a középpontban és útja egy karaoke bárnak álcázott call-boy hálózatig. A legősibb mesterséget űzők kerüljenek is ki bármelyik kultúrkörből, ugyanazon szabályok szerint tanácsos tevékenykedniük. Tilos beleszeretni a kuncsaftba, főleg akkor, ha az épp házasodni készül. Tilos beleszeretni egy prostiba, főleg akkor, ha érte hatalmas társadalmi szakadékokat kellene leküzdeni. Ott, ahol mindezen szabályokat áthágják, és ahol ráadásként ez a szerelem két férfi között szövődik, nem sokáig várat magára a komor végkifejlet. A hétköznapok rideg valóságán a legnagyobb szerelem sem lehet úrrá.

Pedig ahogyan a térségben (és korábban Koreában is) mint az élet minden részét, a szexualitást is nagyfokú pragmatizmussal kezelték mindig, több ezer éve íratlan szabályok biztosítják a vágyak megélésének lehetőségét. Egy férfinak kötelességei vannak: hozzon vagyoni helyzetéhez illő feleséget a házhoz, gondoskodjon utódról, ezzel adózva elődeinek, így folytatva ősei vérvonalát. Amint eleget tett mindennek, családja szemet huny kicsapongásai és kalandozásai felett. Ezt a gondolkodásmódot még Mao sem tudta kiírtani a szomszédban, a névleg kommunista Kínában is jobb helyzetben vannak az érintettek, lévén már a parlament is foglalkozott az azonos neműek házasságának lehetőségével. Azt ugyan elvetették, és továbbra is a "nem reklámozni, nem beszélni róla, békén hagyni" elve érvényesül. Koreában viszont a II. világháborút követő polgárháború után a katonai diktatúrának sikerült a kötelezettségekkel megváltható, több ezer éves bejáratott folyamatot felszámolnia. Sajnálatos mellékszál ugyanakkor, hogy éppen a családközpontú hagyományok miatt a rokonokkal nem bíró árvák még annyira sem számítanak senkinek, mint Nyugaton, így gyakorlatilag a koreai társadalom két kézzel löki az amúgy heteroszexuális fiatalokat a bordélyokba.

Hogy kívülállóként mennyire nehéz is megérteni a film mélységét? Amikor ketten, főnök és beosztott (mint dúsgazdag és koldusszegény) találkoznak, beszélgetés közben a főnök, kezében névjeggyel, tétova mozdulatot tesz partnere felé. Ekkor már sejthető, hogy az tetszik neki és akar tőle valamit, de rögtön vérig sérti alkalmazottját és félreérthető helyzetet teremt. A főnök talán csak rutinból megejtené a szokásos szertartásos, névjegycserével járó bemutatkozó procedúrát, egyenrangú partnernek tartva a másik felet. Ugyanakkor a beosztott (árvaházból jött, gyári betanított munkás lévén) nagy valószínűséggel nem is rendelkezik névjegykártyával, ezzel rögtön hangsúlyt kap a köztük lévő hatalmas társadalmi szakadék. A szakadék meglétének kihangsúlyozása adott szituációban egyrészt sértés, másrészt félreértve megalázó utalás is lehet arra, hogy kettejük későbbi testi-lelki kapcsolatában alárendelt, kiszolgáltatott szerep várna rá, akit bármikor el lehet dobni.
Ismételten felhívnám a figyelmet, hogy ez a tétova mozdulat egy párbeszéd közben, mellékesen, alig észrevehetően zajlik. Elképzelni sem tudom, hogy mennyi hasonló plusz információról maradtam le másfél óra alatt, ami segített volna jobban megérteni a szereplők mozgatórugóit (pl. mi a fene lehetett az a bizonyos színes játékpuska?). A történet a többszörösen is sajátos koreai viszonyok között játszódik, és a koreai közönséghez szól.

A filmes berkekben aprópénznek számító, mindössze 100,000 dollárból kihozott mozifilm erőssége a realista megközelítés és ábrázolásmód.
Ez a valós fényviszonyokban is megjelenik, a félhomályban sokszor csak sejteni lehet a szereplők arckifejezését, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az alacsony költségvetés meglátszana a minőségen.
Sajnálatos módon ugyanakkor a rendező fontos momentumoknak mindössze egy-egy vágásnyi időt szentel, éppen csak felvillantva a történéseket. Így mutatja meg például, hogy a főszereplő a gyári munka és másodállása mellett esténként műszaki iskolába is jár, de mivel nem hangsúlyozza ki, nem érezzük át, hogy milyen teher lehet ez együtt. Amikor elveszti munkáját, nem érezzük a kétségbeejtő helyzetet, hogy miért is sodródik a Madame karjaiba. Pedig tudunk minden információt, csak olyan kis adagokban kapjuk, ami az átéléshez kevés. Mivel legtöbbünk a későbbiekben már végképp nem tudja beleélni magát a szereplők bőrébe, ezért a jó drámával járó érzelmi töltet hiánya törhet ránk. Az kevés, hogy az ágyjeleneteknél kínosan feszeng a néző. Mégsem mondható, hogy ez hiba, hiszen valószínűleg ez az a körítés és csomagolás, amit az érzékeny koreai közönség még elvisel.

A soundtrack a költségvetéshez képest roppant igényes, érdekes módon magában hallgatva sokkal jobb, mint aláfestő zeneként. Kellemes, nyugis relaxálós dallamok, nyoma sincs a melodrámák érfelvágós hangulatának.
A kényesnek számító témaválasztás miatt elképzelhetetlen lett volna befutott, vagy csak már kipróbált színészeket felkérni. A kényszerűségből kezdőket alkalmazó rendező profin választott, az önmagukban bizonytalan figurák megformálásánál a soha nem látott arcokkal sokkal hihetőbb a sztori. A rizikós munka következménye extrém esetben akár az is lehetett volna, hogy többé nem kapnak lehetőséget sehol, de ez nem történt meg. Az itt selyemfiúként debütáló Young-hoon Lee a bordélyban az örökzöld "Millió, millió rózsaszál" koreai karaoke verziójára esik át a "tűzkeresztségen", de következő főszerepében már testnedvet vált és vértől tocsogó atlétában jön a G.P.506 kiskatonájaként.

Ha még sikerült is megemészteni az addig látottakat, a film lezárása csalódást okozva kiverte a biztosítékot nálam. Csak annak ajánlom megnézésére, aki képes a másfél óra mögé látni, akit érdekel, hogyan dolgozták fel elsőként egy zárt társadalom legnagyobb tabutémáját.

Eredeti cím: 후회하지않아
imdb