Ázsiafilm

Az évszakok változásának kifejező erejéhez vonzódó dél-koreai rendező, Hur Jin-ho második nagyjátékfilmje egy szakítás történetét meséli el. A koreai filmest láthatóan kizárólag a férfi-nő kapcsolat bemutatása érdekli, minden egyes filmje e körül forog. Bár anyagilag nem volt túl sikeres a One Fine Spring Day, természetesen a nemzetközi filmfesztiválok azonnal lecsaptak a filmre, ami a Christmas in Augusthoz hasonlóan hazájában megnyerte a második legnagyobb figyelemmel kísért koreai díjátadó, a Blue Dragon Awards legjobb filmnek járó díját.

Sang-woo (Yu Ji-tae) egy munkáját lelkesen végző fiatal hangmérnök, aki a privát életben átlagos, de mély érzésű fickó. Megbízást kap egy helyi rádiótól egy műsor megszerkesztésére, és ekkor hozza össze a sors a nővel (a műsorvezetővel), aki majd a film utolsó harmadában jól megszívatja szegényt. Eun-su (Lee Yeong-ae) ugyanis az a nő, aki nem igazán tudja, mit akar, vagy csak nem mer komolyabb kapcsolatba belevágni, mert egyszer már elvérzett a házasság oltárán, vagy mindkettő, ami a legrosszabb eset, amit a Sang-woo-féle ragaszkodóbb típusúak kifoghatnak. Egy hosszú, ám cseppet sem unalmas felvezetés után összejönnek, a közös munka befejeztével azonban valami megváltozik a nőben, aki szakítani akar. A szakítás láthatóan a srácot viseli meg jobban (a nő talált magának egy nagymenőt, zenekritikust, vagy kit); nem tudja elfogadni, hogy a szerelem képes hipp-hopp elmúlni. Majd elfelejtettem, pedig fontos, hogy Sang-woo és a szenilis nagymamája hasonló cipőben járnak; a nagyit szintén megcsalták, és a fényképalbumok kínálta fekete-fehér múltba menekült, a külvilágról nem akar különösebben tudomást venni. Hogy az unokájának sikerül-e feldolgozni magában a történteket, természetesen nem fogom elárulni.

Ahogy azt a rendező első munkájánál már megszokhattuk, a One Fine Spring Day is elég lassú iramban adagolja a történéseket, az univerzálisabb téma miatt azonban könnyebben emészthetőbb a film, mint elődje. Ezúttal is a hétköznapi helyzetek részleteiben bújik meg az a valami, ami nem hagy kiszakadni az apró léptékkel haladó mozgókép-folyamból. Van valami megkapó abban, ahogy a rendező elénk tárja a két karakter kis privát világát, ahogy bevezeti a nézőt az otthonukba, majd később kettejük intim együttléteiről „tudósít” (nem kemény dolgokra kell gondolni: csók, ölelkezés, egymás mellett fekvés, ilyesmi). Egészen jelentéktelennek tűnő dolgokra kell odafigyelni, mivel elég kevés a dialógus, így elsősorban a szemünkre támaszkodhatunk, ha jobban meg akarjuk érteni az elsőre ok nélkülinek tűnő szakítást. A színészek arcjátékának milyensége ilyen film esetében sokat nyom a latba, szerencsére azonban Lee Yeong-ae (A palota ékköve című tévésorozat, A bosszú asszonya) és Yu Ji-tae (Into the Mirror, Oldboy) elég jó színészek ahhoz, hogy filmbeli kapcsolatuk fázisait metakommunikatív jelekkel is érzékeltetni tudják.

A célnak megfelelő, simulékony zongora- és akusztikus gitár-központú témák felelnek a hangulatfestésről, de a történetből adódóan a természetben felvett hangok (pl. bambuszfák susogása) is nagy szerepet kapnak. Az új operatőr elődjéhez hasonlóan nem a bonyolult megoldások híve, ám ez az egyszerűség kifejezetten a film hasznára válik. Az egész filmet áthatja a józan, hivalkodásmentes hozzáállás, amely a túlpörgetett audiovizuális „celluloid-szörnyetegek” korában jótékony balzsamként hathat az érzékeinkre. 

Bár a Christmas in August szerintem jobb film ennél, nekem mégis a One Fine Spring Day a kedvencem a rendezőtől. Hiába, az általam igencsak kedvelt Lee Yeong-ae személye sokat nyom a latba, ha szubjektív nézőpontból nézem a dolgot. Remek időtöltést nyújtó film, amely többszöri megnézésre is alkalmas, közvetlenül szakítás előtt vagy után pedig kifejezetten ütős lehet. Ja, az almapucolásra itt is figyelni ám!

(A magyar feliratot én készítettem, az oldalról le is tudjátok tölteni. Ezzel a kör bezárult, ugyanis így már Hur Jin-ho mindegyik filmjéhez elérhető honosított felirat.)
(imdb)