Ázsiafilm

A May 18 egyike a 2007-ben legjobban várt három dél-koreai filmnek. Egyrészt mindenképpen felüdülést jelent a tucatszám készülő romcomok és szellemlányos filmek sorában, másrészt, mivel a közelmúlt koreai történetével foglalkozik és erősen nacionalista beállítottságú, ottani viszonylatban óriási költségvetéssel készült. Miután a Hwang Jin-yi (2007) rettentő unalmasra, a D-war pedig általános vélekedés szerint minden idők legrosszabb ázsiai (?) filmjére sikeredett, így utolsó reménycsillagként tekintettem erre a mozira, s az először megjelent kritikák még tovább fokozták a várakozás izgalmát.

1980. május 18-a a modern koreai történelem olyan pillanata, melyet napjainkig sok kérdés övezett. A korábban legitim diktatúra Park Chung-hee elnök 1979-es meggyilkolásával véget ért. A hirtelen támadt hatalmi vákuumban az addig elfojtott demokratikus mozgalmak felerősödtek, főleg az egyetemisták körében, de a hatalomra éhes katonai vezetők is akcióba léptek és statáriumot vezettek be. A reformot követelő diákoknak több sem kellett, az utcára vonultak, és a katonai kormányzat lemondását, illetve az időközben a városokba kirendelt csapatok visszavonását követelték. A legmesszebb Kwang-ju városa ment el, melynek lakosai eleinte békésen demonstráltak, majd utcai harcokba bocsátkoztak, végül, miután fegyverekhez jutottak, milíciát alakítottak, s szembeszálltak a jól képzett fegyveres erőkkel.

Elszántságukat mi sem bizonyítja jobban, minthogy sikerült a városból kiverni a katonaságot, amit persze a vezetés nem nézett jó szemmel. Pár nap múlva az alakulatok megvárva az erősítést s így jelentős túlerőbe kerülve visszatértek, s alig 90 perc alatt módszeresen lemészárolták a városháza védelmére összegyűlt ellenállókat. A hivatalos jelentések szerint mintegy 200 ember veszett oda a 10 napig tartó incidensben, melyet ma már a későbbi demokratikus átalakulás előfutárának tekintenek.

A rendező, Kim Ji-hun feltett szándéka volt, hogy a nézőkben minél inkább felkeltse és erősítse a hazafias érzelmeket, ezért filmjét úgy konstruálta, hogy az a kis emberek felől, s ne a nagy történelmi összefüggések, a politikai háttér, illetve a szigorú tények megjelenítésével közelítsen a témához. Sikerrel is járt, legalábbis a jegypénztárak adatai szerint, ugyanis a film az első hétvégén akkorát kaszált, mint eddig egyetlen más koreai film sem. Hogy emellett mennyi értéket hordoz magában ez az alkotás, az már más kérdés.

Az első érdekesség, hogy a néző valójában szinte semmit sem tud meg a történések hátteréről, ami nyilván nem akkora hiba, hiszen a célközönség, a helyi néző minden bizonnyal tisztában van az alaphelyzettel. Gondolom az iskolai tananyagban kiemelt helyet foglalhatnak e történések, de például nekem elég nehéz volt belehelyezkednem a film környezetébe, hiszen egyszerűen nem értettem a motivációkat, illetve alapban a túlfűtött hangulatot. Később kellett utána olvasnom, hogy tisztában legyek azzal, hogy egyáltalán miről is szólt a film. A másik probléma, hogy Kim Ji-hun a hitelességet feláldozta a popularitás szentélyén. Itt nem a történelmi hiteleségről beszélek, annál inkább azokról az eszközökről, melyekkel a rendező az emberi kapcsolatok bemutatása során él. A szereplők kivétel nélkül végtelenül színpadias figurák, akik olyan szinten naivak, hogy az már fájdalmas. Az egy dolog, hogy az érthetőség kedvéért a hétköznapi emberek szintjén kellett, hogy mozogjon a film, de nem akarom elhinni, hogy ennyire le kellett volna butítani a karaktereket. Hajmeresztő dialógusok, és több hektoliternyi elhullatott könny jellemzi a forgatókönyv nagy részét. Azt kell mondjam, hogy még az átlagos koreai drámák szintjét sem üti meg a film e téren.

Mégis. A színészek hatalmas piros pontot érdemelnek. Ilyen kevés mozgástérrel, melyet a forgatókönyv biztosít, nagyon nagyot játszanak. Képesek elmulasztani a  heveny hányingert, amit az esztétikailag érzékenyebb néző érezhet, élvezhetőbbé tenni a filmet, s kicsit közelebb hozni a téma mélységét.

A May 18 sajnos egy felejthető propagandafilm lett. Tömegeknek szól, ezért sajnos inkább szórakoztató film, mint hiteles forrás egy olyan eseményről, mely szerintem több odafigyelést érdemelt volna. Talán később valaki képes lesz mementót állítani Kwang-ji lakosainak, de Kim Ji-hunnak ez most nem sikerült. A téma iránt érdeklődőknek inkább ajánlom a Az elnök utolsó durranása című filmet.

IMDb