A film azonban koreai és szinte mindenütt a stílus alapművei között emlegetik, sőt, előszeretettel ajánlják azoknak, akiknek nagyon tetszett a My Sassy Girl. Nos, ha nagyon akarjuk, lehet némi párhuzamot vonni a két film között, de véleményem szerint sokkal inkább Kim Ha-neul egy évvel későbbi, Too Beautiful To Lie című munkája veheti fel a versenyt Jun Ji-hyun filmjével.


A sztori a szokásos kiindulóponttal kezdődik, azaz összeszedtek két teljesen különböző karaktert, akik eleinte ki nem állhatják egymást és a film végéig szép lassan szövődik közöttük a szerelmi szál. Adott a nagyon gazdag családból származó Ji-hoon, akinek apja valószínűleg nem teljesen tiszta eszközökkel szedte össze a vagyonát, a fiát azonban mindenáron taníttatni akarja, amit Ji-hoon minden létező módon igyekszik kijátszani. A fiú anyja és a fiatal egyetemista lány, Su-wan anyja réges régről ismerik egymást, ennek köszönhetően a rebellis természetű fiú következő „házitanítója” a lány lesz. A tisztelet kivívása azonban óriási bonyodalmakba ütközik...


Akár a kiindulópontot, akár a kissé erőltetett sztorit, akár a nagyon kisarkított karaktereket és az eltúlzott színészi játékot vesszük, ez mind-mind megfelel a „hongkongi gagyinak”. Amiben többet nyújt azoknál, az egyrészt az igényesebb kivitelezés, ami az utóbbi időben amúgy is a koreai film egyik legnagyobb erőssége, valamint a verekedős jelenetek. Ez utóbbiak igen érdekes módon lettek lefilmezve, a már klisévé „lefokozódott” belassítós technika intenzív használata mellett a rendező némi számítógépes effektek használatával is igyekezett látványosabbá tenni őket, arról nem is beszélve, hogy a férfi főszereplő, a szintén jó sok bunyót felvonultató Whasango-ban feltűnt Kwon Sang-woo leginkább ezekben a jelenetekben élhette ki magát.


Igen, a bunyókban, mert egyébként nagyon is életszerűtlen a karaktere, gyakorlatilag a végletek embereként alkották meg a forgatókönyvírók. Amikor „menő”, akkor már-már földöntúlian  ellenállhatatlan, a verekedések során szinte megütni se tudják, a lányok pedig egyemberként olvadoznak utána, ellenben amikor „elesett”, akkor olyan, mint egy kisgyerek. Az apja azt tesz meg vele, amit akar, de a házitanító segítségére is rászorul az egyik bunyó után. Mindkét irányban túlságosan is kisarkították.
A tanító szerepében Kim Ha-neul látható, aki ebben a filmben csillogtatta meg komikusi képességeit először. A karaktert ő is túljátsza, ám már ezúttal is átjön, hogy az arckifejezéseivel milyen jól tud bánni. Ezt a következő filmjében, a Too Beautiful To Lie-ban fejlesztette tökélyre. Szintén jó ötlet volt a készítőktől, hogy nem próbáltak belőle „szupernőt” faragni, ez a „lány a szomszédból” külső sokkal jobban áll neki.


Összességében azonban a film véleményem szerint nem kiemelkedő, hatalmas sikereit a koreai mozikban elsősorban annak köszönhette, hogy Kim Ha-neul arcát a nézők már ismerték a tévéből. Ettől függetlenül egyáltalán nem rossz film, aki képes magát túltenni a habkönnyű romantikus vígjátékok bakijain, illetve aki szerette a „hongkongi gagyi” filmeket, az ezen is nagyszerűen fog szórakozni. Aki pedig a két főszereplőt szeretné ezen a filmen kívül is együtt látni, annak nagyon is ajánlott az Almost Love megtekintése.