Ázsiafilm

iMDB 

 Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek a „trot” nevű zenei stílus nem mond semmit, legalábbis ebben a hitben életem eddig. A Highway Star c. film kellett hozzá, hogy rádöbbenjek, én ezt a zenét nagyon is jól ismerem, csak a megnevezését fedte előttem homály. Az pedig, hogy a stílus ennyire univerzális jellegű, s Földgolyónk minden szegletében fellelhető, őszinte csodálkozással töltött el.

Bong Dal-Ho igazi kemény gyerek, amolyan a '80-as évekből itt maradt glam rocker (persze lehet, hogy valami modernebb emo stílust követ, bár szerintem egyre megy), s gyakorló énekes a maga kis garázsbandájában. Haknizásból tartják fenn magukat zenész haverjaival, s a náluk sokkal népszerűbb trot énekesek kísérőzenekaraként lépnek fel esti bárokban. Így esik, hogy Bong-ot felfedezi magának egy elsőre igen neves zenei producernek kinéző alak, akiről persze gyorsan kiderül, hogy közel sem olyan befolyásos ember, s ami még rosszabb, esze ágában sincs hősünk tehetségét a rock-bizniszben kamatoztatni.

Természetesen mondanom sem kell, Bong Dal-Ho (Bong Feel néven), a trot zene jeles képviselőjévé válik, s itt végre rá is térhetek, hogy mi is ez a zenei stílus. A trot valójában a legősibb koreai popzene, melynek kevésbé népszerű elnevezése ppongjjak. Eredete a japán megszállástól datálható, s pont emiatt korábban igen sok kritika érte, lévén bizonyos stiláris elemeit tekintve feltűnően hasonlít a japán enka nevezetű stílusra. Ennek ellenére igen nagy sikernek örvendett, s örvend a mai napig, sőt egy-két éve megjelent a trot újhulláma, az un. semi-trot, így fiatal énekesnők, mint Jang Yoon Jeon népszerűsítik tovább a stílust az új generáció tagjai körében.

Hogy milyen zene is akkor ez a trot végeredményben? A válasz egyszerű, hisz e stílus nálunk is megtalálható, s igen széles körben elterjedt. A trot egy-az-egyben a '70-es évek táncdalfesztiváljainak örökzöldjeit idézi, olyannyira, hogy például a „Millió, millió, millió rózsaszál” dallama a Cruel Winter Blues c. film egyik jelenetének kísérőzenéje, természetesen koreaiul.

Az egész stílus mind külsőségeivel, mind hangzásvilágával, mind pedig szövegeivel annyira giccses, hogy a jobb érzésű embert komoly kacagásra ösztönzi, s ezt szerették volna meglovagolni a film készítői is. A Bong Feel-t alakító Cha Tae-hyun, akit egyébként a My Sassy Girl férfi főszereplőjeként ismerhettünk meg, remekül illik a szerepbe, naiv, szerencsétlen és buta tekintete pontosan passzol a zenéhez, amit énekel, s ezzel szerez egy-két kellemes percet a nézőknek. Sajnos azonban koreai filmről van szó, tehát nem maradhat ki a szerelem, a dráma és a sírás a filmből, úgyhogy egy ütős komédia helyett ismét egy softos romcomot kapunk, ráadásul a női főszereplő is elég gyengécske. Valójában nem lenne vele semmi baj, de a cuki kis arcocskája csak alaphelyzetben mutat valahogy, s színészi képességei sem az igaziak. Maga a történet is elég sablonos lett, valójában egy tipikus karrier-sztorit követhetünk végig, amit már ezerszer láttunk.

Nagy kár, hogy feláldozták a filmet a biztos bevétel oltárán, nyugodtan maradhattak volna a trot-os vonulatnál, sokkal szórakoztatóbb, s egyben eredetibb mozit kaphattunk volna. Ettől függetlenül az alkotók igazi, professzionális iparosmunkát végeztek, tehát unatkozni nem unatkozunk, s a nyilvánvaló sablonosságot is elfeledteti a főszereplő kellemes játéka.