Ázsiafilm

Ha Chan-wook Park-ot be kell mutatni ezen oldal látogatóinak, akkor ott már baj van. Talán azt lehet róla mondani, hogy napjaink egyik legnépszerűbb, s legnagyobb hatású ázsiai filmrendezője, aki a leginkább csak „bosszú trilógiaként” emlegetett három nagyszerű filmjével - Sympathy for Mr. Vengeance, Oldboy, Sympathy for Lady Vengeance - egyértelműen beírta magát a filmtörténelembe. E ciklusa lezárulta után mindenki kíváncsian várta, vajon mivel is fog előrukkolni Park mester. Már a kezdet kezdetén sikerült összezavarnia az éles fülű audenciát, hiszen az első híradások egy készülő sci-firől regéltek, mely következtetést teljesen egyértelműen, s nem megkérdőjelezhető módon a címből vonták le. Ezután azonban megjelentek az első plakátok is, amik egy teljesen átlagos koreai romcomra utaltak, s véleményem szerint némileg lelombozták a kedélyeket. Végül pedig jöttek a történet foszlányai, melyek már közelebb álltak a valósághoz.

A kezdetben kiszivárgó hírmorzsák egy fiatal lány történetéről szóltak, aki elmegyógyintézetbe kerül, s ez valóban helytálló információnak bizonyult. Cha Young-goon-t, aki egy csata kiborgnak képzeli magát, egy öngyilkossági kísérletnek hitt akciója után a bolondok házába zárják, hogy valahogy megpróbálják kiverni a fejéből ezt a tévképzetet. Valójában nincs is vele sok baj, csak az, hogy nem hajlandó enni, tudniillik ő nem rizst, hanem töltést igényel. Ezt azonban nem igazán tudja lekommunikálni ápolói és orvosai felé, akik ebben csak egy újabb szuicid aktust vélnek felfedezni. Egyetlen ember van csak, aki hajlandó foglalkozni a lánnyal, a kleptomán Park Il-sun, akit kiborgunk meg is bíz a lelkében nyugvó szimpátia ellopásával, ugyanis ez gátolja csak meg abban, hogy lemészárolja orvosait. De miért is akarja ezt tenni? Tényleg kiborg lenne? És egyáltalán mi is a létezés oka és értelme? Minderre választ kaphatunk ebből a filmből, mely még Chan Wook-park többi művéhez képest is jobban megüli talán a gyomrot.

A „bosszú trilógia” sikere minden bizonnyal óriási nyomást jelenthetett a rendező számára. Mindhárom film kiforrott alkotás, melyben egy egységes világkép és stílus jelenik meg, így könnyen beskatulyázásra adhat okot. Ilyenkor egy rendező véleményem szerint két dolgot tehet. Vagy követi a bejáratott utat, de ekkor nagy valószínűség szerint a nézők ráunnak munkáira, melyek egyébként is egyre silányabbak lesznek, vagy megmutatja, hogy egy jó rendező bizony minden műfajban otthonosan mozog, s hátat fordít korábbi alkotásainak. Ez utóbbi eset is hordoz azonban magában veszélyt, hisz így a művész elvesztheti egyéni hangját, s eltűnnek azok az ismérvek, melyek rá voltak jellemzőek, a nagyérdemű pedig elfelejti az illetőt. A két véglet között megtalálni a középutat bizony nehéz, mondhatni művészet. Ha viszont sikerül, akkor műalkotás születhet.

Jelen esetben úgy gondolom, ez utóbbi verzióval van dolgunk. Az első ránézésre teljesen újszerűnek ható filmről lassan kiderül, hogy bizony ott hordozza magán Chan-wook Park keze nyomát. Kezdjük ott, amit mindenki első pillantásra könnyedén észrevehet. Ami a legfontosabb egy filmnél, s amiben kedvenc rendezőnk mindig is nagyon-nagyot alkotott, az a mű képi világának megformálása. Köztudott, hogy a koreai filmekhez mindig is nagyon színes, nagyon szép, és általában ötletes plakátokat készítenek, ám maga a film gyakran közel sem hozza azt a hangulatot, amit a poszter áraszt magából. Az I’m a Cyborg… esetében azonban ez pont fordítva igaz. A film képi világa messze túlmutat a plakátokén, gyönyörű és ötletes beállítások, rikító rágógumi színek jellemzik végig a mozit. Ez azonban nem elég.

Park mester a csicsás felszín mögé általában keményen berakja a maga kis őrültségeit, visszatérő témáit (bosszú, bűn-bűnhődés), s ezúttal sem tesz másképp. Jelen filmje talán a legnehezebben érthető, s követhető mind közül, cseppet sem szájbarágós, viszont szerencsére nem is hagyja kétségek között a nézőt a történések értelmezésében, legalábbis a fő szálat illetőleg. Az, hogy a végletekig kidolgozott jelenetek – ez is Park nagy erényeinek egyike - egy-egy momentumát, a színészek néhol kaotikusnak tűnő cselekedeteit ki, hogyan értelmezi, az majd lehet későbbi, érdekfeszítő viták tárgya. Mindenesetre le kell szögezni, hogy ez nem az a film, mely könnyed esti szórakozást nyújt, egy-két durva jelenettel.

Park kontraszt-teremtő képessége e filmjében is gyönyörűen megmutatkozik, s itt nem csak a képi világ és a mondanivaló ellentétére kell gondolni. A rendező nagyon erős a zenék megválasztásában is, s úgy tűnik, rettentően ragaszkodik a keringő műfajához. Ezzel a könnyed, lendületes zenével Park egy kicsit mindig meséssé teszi a filmjeit, de csak addig, amíg egy hirtelen, s váratlan jelenettel földközelbe hoz minket. Ezekben a trükkökben ezúttal sem volt hiány.

Engem egy kicsit először összezavart a film, hiszen az egész olyan parttalannak tűnt, s már majdnem elkönyveltem, hogy Park sem tudott mit kezdeni a sikerrel, nem bírta a nyomást. Ám szép lassan összeállt a kép, s talán most ezt a filmjét szeretem a legjobban. Akinek viszont nem tetszik, annak azt tudom ajánlani, örüljön, ez a két óra simán megért annyit, hogy megtudjuk, mi is a létezés célja, értelme.

IMDb