Ázsiafilm

iMDB 

A karácsony közeledtével itt az ideje ajánlani olyan filmet is, amit a szünetben úgy lehet megnézni akár családtagokkal is, hogy azok nem rohannak ki sikongatva a szobából, és vádolják meg az embert, hogy végképp tönkretette az ünnep hangulatát. Az Oseam pont ilyen alkalmakra való: van benne mély emberi szeretet, sírásra késztető dráma és persze hóesés is.

A film egy Jeong Chae-bong nevű író Koreában igen népszerű történetén alapszik, ami gyakorlatilag egy buddhista mese. Ennek megfelelően nem igazán van benne különösebb bonyodalom, inkább csak bemutat egy-két hétköznapi eseményt, amiből az ember ilyen-olyan bölcsességeket tud levonni. A központban egy testvérpár története áll, akik megárvulnak, sőt a nővér egy szerencsétlenség folytán elveszti szeme világát. A céltalanul vándorló gyerekeket egy buddhista pap viszi el magával egy kolostorban, s gyakorlatilag az ottani életüket követhetjük végig. Mindennap más és más történik velük, s általában jellemükből kifolyólag – a lány szorgalmas és csendes, a kissrác pedig egy gézengúz – kerülnek különböző helyzetekbe, de itt nem eget rengető, hatalmas dolgokra kell gondolni, hanem olyanokra, amik annak idején velünk is megtörténtek.

Mielőtt letennénk a filmről kihangsúlyoznám, hogy mindettől függetlenül nem unalmas, az alkotók igencsak kitettek magukért. A rendező, Seong Baek-yeop, előbb a Warner Brothers rajzfilmstúdiójában, majd a Walt Disney-nél bontogatta a szárnyait, s ez meg is látszik a filmen. A rajzolás egyértelműen a hagyományos Disney stílust követi, olyannyira, hogy szinte minden CG-t nélkülöz, ami manapság igencsak ritkaság és szerintem értékelendő. Sem a háttér, sem a karakterek nincsenek felturbózva, talán csak a színeken javítottak egy kicsit. Ami azonban kifogásolható, hogy bár a gyerekeknél törekedtek arra, hogy vágott szemük legyen, sajnos a főszereplő buddhista pap igencsak europidra sikeredett.

Emellett igen nagy hatással voltak a csapatra a japán animék is. Első nekifutásra egyből a Grave of the Fireflies jutott eszembe. Itt is elég idegesítő a kissrác, legalábbis az elején. Utána azért enyhül a helyzet. A japán seiyuuk (voice actorok) hanghordozásának utánzására való törekvés viszont egyértelmű, ugyanolyan bájos és kedves hangokat próbálnak kreálni, mint azt az animékben megszokhattuk. Nem csinálják egyébként rosszul, de azért egy kis gyakorlás még belefér.

Az Oseam sajnos annak idején igen nagyot bukott, ám ez nem a rossz minőség, hanem inkább Miyazaki Mononke hercegnője vetítésének számlájára írható, melyre pont egy héttel korábban került sor. Az bizony sokkal jobb rajzfilm, mint ez. Ennek ellenére nem beszélnék le senkit erről sem, s azt mondom, inkább ezt nézzük meg, mint valami amerikai szuper CGI-s rajzfilmet. Tartalmasabb, értékesebb és hangulatosabb. Sokkal.