Filmrendezőként tevékenykedni a kínai anyaországban nem túl egyszerű feladat, főleg abban az esetben, ha az ember nem veszi figyelembe, hogy az elkészült alkotását jóvá kell hagyatnia a hatóságokkal is. Az 1965-ös születésű és az úgynevezett Hatodik Generációs rendezők közé tartozó Lou Ye azon filmesek egyike, akik a forgatások során egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy vajon mit szólnak majd az elkészült műhöz a cenzúrázással megbízott okostojások. A 2000-ben forgatott Suzhou River, ami jópár nemzetközi filmfesztiválon is sikerrel szerepelt, odahaza kiverte a biztosítékot és a rendezőt 2 évre el is tiltották a filmezéstől. Miután újra alkothatott, elkészítette a Purple Butterfly-t, ami ugyan kevéssé „botrányos”, mint akár a Suzhou River, akár a 2006-os Summer Palace, ami újabb 5 év eltiltást „ért”, ám finoman fogalmazva is szélsőségesen értékelhető darab.

A színhely Shanghai az 1930-as évek elején, ahol is állandósulnak a japánellenes tüntetések, a zavargások, óriási a tömeg és a nyüzsgés és egyfolytában szakad az eső. Itt tevékenykedik a titokzatos Bíbor Pillangók szervezet is, akik el akarják tenni láb alól Yamamoto-t, a japán titkosrendőrség helyi vezetőjét. Ehhez tökéletes lehetőség a szervezet egyik tagjának, Xin Xia-nak a múltja, aki néhány évvel korábban a most a titkosrendőrök közé tartozó japán diplomatával, Itami-val egy párt alkotott. De vajon sikerülhet-e kijátszani az óvatos japánt? És hogy kerül a képbe a fiatal, személyes tragédiától szenvedő Szeto?


Ugyan a rendező a Hatodik Generáció tagja, ám ez az alkotása nélkülözi a rájuk jellemző olcsón és gyorsan, sokszor kézikamerával rögzített filmek jellegzetességeit. A viszonylag nagy költségvetésből leforgatott Purple Butterfly legnagyobb erénye egyértelműen a fantasztikus operatőri munka és az a mód, ahogyan a korabeli Shanghai hangulatát ábrázolják. Véleményem szerint ezen a téren Lou Ye messze túlszárnyalja Ang Lee nemrég bemutatott Ellenséges vágyak-ját (sajnos azonban csak ezen a téren). A sötét, ködös, kékes árnyalatú képek, a szinte mindig szakadó eső, a monoton zúgással közlekedő, kissé döcögős tempójú villamos, az időnként bevágott tüntetések mind-mind csak fokozzák a nyomasztó, jellegzetes „film noir” érzetet. Nagyszerűen operál a rendező a hosszú, szinte vágás nélkül felvett jelenetekkel, amik kezdetekor még csak nem is sejti a néző, hogy mi is fog kisülni belőlük. Ezek közül a legerőteljesebb a még a történet első felében látható vasútállomásos jelenet, amiben az eleinte totál a háttérben, alig észrevehetően láttatott szereplők szép fokozatosan kerülnek az előtérbe és a középpontba. Ezt az elképesztően jól eltalált részt tanítani kellene, egyszerűen zseniálisan van felépítve. De mivel nemcsak itt operál a hosszas elidőzéssel a rendező, hanem szinte a teljes játékidő alatt, sajnos helyenként túlzásba is viszi a technikát, ami miatt egyrészt az amúgy is lassú tempó vontatottá válik, másrészt a néző figyelme óhatatlanul elkalandozik, ráadásul ez már rögtön a nyitó jelenetnél észrevehető.


Ez utóbbi a legnagyobb hiba, amit elkövethet egy direktor. Sajnos amíg a technikai részt semmi kritika nem érheti, a történetvezetést annál több. A mintegy kétórás játékidő során a szereplők hátterének bemutatására nemcsak hogy nem tesz kísérletet a stáb, hanem még csak utalás szinten sem sokat tudatnak róluk. Ez mondjuk a kisebbik probléma, az már sokkal nagyobb, hogy maga a történet is nehezen követhető, az egyes jelenetek során leginkább csak találgatni lehet, hogy amit éppen látunk, az vajon az előző jelenetet követi, azzal egyidőben zajlott, vagy éppen egy előzmény. Így aztán nehéz azonosulni a szereplőkkel, nehéz követni a motivációikat, sokszor csak hosszú percek után derül ki, hogy az előző jelenet melyik idősíkban is játszódott (már persze, amikor kiderül).


Kár mindezért, mert a főbb szerepeket olyan, már sokszor bizonyított, nagyszerű színészek alakítják, akik teljesítményét általában nem érheti panasz. Ők ebben a filmben is mindent megtettek, ami csak tellett tőlük, itt-ott azért átélhetőek az érzéseik is és ez elsősorban a színészi játéknak köszönhető, nem pedig a forgatókönyvnek. A japán diplomatát a már több hongkongi filmben is bizonyított Nakamura Tooru (pl. Tokyo Raiders, Gen-X Cops) alakította, szokásához híven elsőosztályúan. A fokozatosan becsavarodó Szeto szerepében Liu Ye is remekel, a sajnos csak kis szerepet kapott Li Bingbing (Linger) elragadó, míg Zhang Ziyi ezúttal is erőteljes alakítást nyújt, főleg a történet vége felé.


A Purple Butterfly tehát elsősorban a fanatikus filmrajongók körében számíthat elismerésre, főként azok számára nyújthat kellemes szórakozást, akik egy-egy alkotás technikai kivitelezését is képesek díjazni, a képi világ és elsősorban a vasútállomásos jelenet ugyanis felejthetetlen. A kusza, követhetetlen és túlbonyolított történet miatt viszont azok számára, akik csak egy jó kis 30-as évekbeli Shanghai-ban játszódó kalandfilmre kíváncsiak, inkább az Ellenséges vágyakat javasolnám, Ang Lee ugyanis a forgatás során nem csak a saját technikai tudásának bemutatására, hanem a nézők számára is érthető alkotás elkészítésére is törekedett.


iMDB