Ázsiafilm

A pusani fesztiválon történt előzetes vetítésen is már meglepő sikert könyvelhetett el magának Feng Xiaogang új filmje, az Assembly, ami a moziba kerülésig csak növelte a várakozást. Hogy ez a kiugró érdeklődés a rendező korábbi filmjeinek (World Without Thieves, The Banquet (2006)) volt-e köszönhető, vagy az erős trailernek, azt nem tudom, de ahogy az előző hónapok Box Office adataiban olvasható, a film könnyedén rávert a nemzetközi piacon sokkal inkább hype-olt  Warlords-ra.

Ha az ember egy második világháborúban játszódó filmbe fut, nem szégyen beismerni, hogy erős előítéletei vannak annak hitelességével kapcsolatban, s azt sem, hogy az emberben beindulnak az automatikus védelmi reakciók, melyek a nagy mennyiségű propaganda hatásaitól hivatottak megvédeni a szakavatott nézőt. Emellett, ha az a film kínai, akkor mindez hatványozottabban érvényes, és ha még azt is hozzátesszük, hogy az Olimpia évében mutatják be, akkor szinte csak rossz szájízzel ülhetünk le elé.

Érdekes módon az Assembly első pár képsora törli mindezen gondolatokat az ember fejéből, sőt, minden gondolatot. Kínai felkelők egy csapata rajtaütést hajt végre a nacionalista erőkön, akik egy romház falai közé vették be magukat. A vészterhes csend nem tart sokáig, elszabadul a pokol, géppuska sortüze tizedeli meg a támadókat, gránátok robbannak, végtagok szakadnak le, és komplett katonák semmisülnek meg teljes egészükben a becsapódó ágyúlövedékektől.

És ezzel még nincs vége. A következő egy órában több összecsapásnak lehetünk tanúi, melyek hiperrealistán, a maguk valójában mutatják be, mit is ér egy gyalogos katona a nehéztüzérség, tankok, ágyúk és egyéb ínyencségek ellen. Eme párosításnak apropója az a legendás osztag, melyet a hadosztályuk hátrahagyott, hogy tartsa fel a mind emberanyagban, mind technikailag jóval nagyobb fölényben lévő ellent, a Kínai Nacionalista Párt katonáit. Maga a film ezen osztag parancsnokára koncentrál, aki hősiesen vezeti csapatát ebben a véres lövészárok háborúban, várva a visszavonulást hirdető kürt hangját, majd  egyedüli túlélőként évekig küzd, hogy társainak hősiességét a rend visszaállásával elismerjék.

S itt értünk el a film fiaskójához. A történet ugyanis határozottan két részre bontható: az előbb taglalt brutális akciójelenetekre, majd a főszereplő kálváriájára. Ezen utóbbi fejezetről elég annyit mondani, hogy a magyar néző legalább húsz éve nem láthatott egyszerre ennyi vörös csillagot, amit itt a celluloid tartalmaz. Látunk kicsit, közepeset és nagyot, emberen, falakon, emlékműveken. A tempó lelassul, és a főszereplő színész játéka, illetve az „egy hős kínai, aki minden erejét összeszedve képes akaratát érvényesíteni a nagy, megfoghatatlan Állammal szemben” üzenete nem elég ahhoz, hogy életre keltse a folyamatos csatazajtól kiégett érzékszerveket, ne adj isten, a százával elpusztult katonák képétől kiüresedett lelket. 

A kínai polgárháborúban, melynek 1946-50 közé eső periódusába nyerhetünk bepillantást, 40 millió ember lelte halálát, s ezt érzékletesen tárja elénk a film. De véleményem szerint kár volt beleerőltetni ezt a jelenbe átívelő, nemzeti érzelmekre apelláló egy órát, főleg nem ennyire elkülönítve. Ilyen esetekbe sokkal szerencsésebb a filmben elszórt flashback-ekre, visszaemlékezésekre való támaszkodás, bár lehet, csak én vagyok konzervatív. Ennek ellenére azt mondom, a történelmi filmek kedvelőinek kihagyhatatlan alkotás, egyrészt az eddig fel nem dolgozott korszak, másrészt a nagyon jól kidolgozott, hiteles megvalósítás miatt, ami nem utolsó sorban a Taegukgi (2005) kreatív csapatának köszönhető.