Ázsiafilm

Zhang Yimou harmadik rendezése (másodízben Yang Fengliang társaságában) ugyan még nem annyira kiforrott alkotás, mint akár a Raise the Red Lantern, a Hős, vagy a Curse of the Golden Flower, azonban már szinte minden benne van, ami egy lenyűgöző filmhez szükséges, arról nem is beszélve, hogy a címszerepet akkori felesége, Gong Li alakítja.

Zhang filmjeitől talán szokatlanul, ezúttal a politikai töltet háttérbe van szorítva, viszont jókora társadalomkritikát kap helyette a néző, ahogyan a rendező görbe tükör elé állítja a falusi tradíciókat. A történet egy kelmefestő manufaktúrát üzemeltető öregúr rezidenciáján zajlik, ami már önmagában inkább emlékeztet gyártelepre, mint valódi otthonra és ahova éppen hazaérkezik az öreg unokaöccse, Tianqing. Hamarosan kiderül, hogy a férfiúi képességeinek hiányosságait jókora brutalitással ellensúlyozni kívánó öreg új feleséget vásárolt magának (a régiek szomorú sorsa csak megemlítésre kerül), akitől azt várja, hogy fiúgyermeket szüljön neki. Apró gond, hogy az unokaöccs és a feleség az öreg háta mögött szépen egymásra talál, aminek következtében az öreg elvárása is teljesül, a kapcsolatukat titkolni kénytelen „párocska” reményei pedig nem nagyon akarnak megvalósulni. A tragédia pedig előre borítékolható.

Kiforratlanság ide, korai film oda, nehéz a Ju Dou-ról rosszakat írni. A sztori egyszerű, de nem utolsósorban a fantasztikus színészi játéknak köszönhetően végig leköti a nézőt, aki végig ugyanúgy reménykedik a történet során, mint a főszereplők, akiknek a jellemformálódása (nem nevezném jellemfejlődésnek) a film talán legjobban eltalált eleme. Ez főleg a címszereplő lány esetében nagyon látványos, akinek első látásra szelíd lényét szép fokozatosan változtatja meg a gyűlölet, míg az unokaöccs képtelen a saját korlátain felülemelkedni. Mind Gong Li, mind az unokaöccsöt megformáló Li Baotian nagyot játszik, míg az öregúr megformálását elbűvölő gonoszsággal valósította meg a sajnos már elhunyt Li Wei.

Hasonlóképpen látványos a film technikai megvalósítása, azon belül is elsősorban az operatőri munka, amit leginkább az 50-es évekbeli japán filmek megvalósításához tudnék hasonlítani. Az operatőr tökéletes alázattal állt hozzá a munkához, semmi különleges bravúrt nem mutat be, engedi a nézőt a történetre koncentrálni, ellenben a látványra fogékonyak észrevehetnek néhány remek kameraszöget éppúgy, mint néhány remekül elkapott fényviszonyok között rögzített jelenetet.

Profi kritikusok még számtalan okos gondolatot elemezgethetnek a filmmel kapcsolatban, nekem azonban egy másfajta érdekesség jutott eszembe, miközben néztem a történetet. A Ju Dou ugyanis, ha „lefejtjük” róla a művészi „maszkot”, valójában színtiszta exploitation és biztos vagyok benne, hogyha Wakamatsu Kouji, Hasebe Yasuharu vagy éppen Lai Kai Ming kapta volna meg a forgatókönyvet, akkor tapsikolva ugrándoztak volna és a művészi értéket gyakorlatilag teljesen nélkülöző, ám legalább ennyire érdekes történetet varázsoltak volna belőle. Az exploitation sztorik „standard” elemei közül a Ju Dou kelléktárában ugyanis megtalálható a már említett szadista, de impotens öregúr, van kukkolás, sőt, a nő tudtával történő kukkolás benne, a kölcsönös alázásokról nem is beszélve, amiknek talán a legjobb kifejezőeszköze az öregúr számára készített, kerekeken guruló hordó, ami a falusiak felé teljesen mást mutat a családról, mint amire „odabent” használják valójában. A kapcsolat „gyümölcseként” megszületett, igencsak deviáns gyermek már csak hab a tortán.

A Ju Dou tehát mindenképpen ajánlott néznivaló mindazoknak, akik szeretik a komoly hangvételű kínai filmeket, kíváncsiak Zhang Yimou munkásságára, vagy éppen Gong Li alakításaira. Mindezek mellett nekem elsősorban (a kerekeken guruló hordó mellett) a remény és a reménykedés, valamint az emberinek tartott, valójában azonban mélységesen embertelen hagyományok zseniális bemutatása miatt tetszett. Nagyon jó film!