Ázsiafilm

iMDB 

Óriási költségvetés, hatalmas sztárparádé és egy nemzeti ügy, ezzel lehetne összefoglalni röviden azt az új filmet, melyet az állami propaganda szerint minden igaz kínai állampolgárnak látnia kell.

Körülbelül fél évvel a nürnbergi per után egy újabb tárgyalásra került sor, melynek célja a háborús bűnösök feletti ítélkezés volt, ezúttal Tokióban. A dramaturgia nagyjából megegyezett az európaival, azzal a kivétellel, hogy itt nem állapítottak meg kollektív bűnösséget, s természetesen nem nácikat, hanem japánokat citáltak a bíróság elé. Hét gyanúsítottat halálra-, míg további tizenhatot életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek. A film ennek a pernek, s ezzel párhuzamosan egy olyan japán családnak a történetét követi végig, akiket tönkretett a háború, s következményei.

A filmet Gao Qunshu rendezte, aki eddig leginkább triádfilmjeiről volt híres, most azonban úgy tűnik, jó nagyot váltott. Elhivatottságát eme nemes cél mellett mi sem tükrözi jobban, minthogy hiába készített vérbeli propagandafilmet, melyet a kínai állam igen bőkezűen támogatott, így sem tudott kijönni a szűknek nem mondható büdzséből. Igazi hazafi létére azonban nem állt le a forgatással, hanem hatalmas, ötmillió yuan-os kölcsönbe verte magát, amit – állítása szerint – tévésorozatok forgatásából szerzett pénzzel szeretne majd kiegyenlíteni. 

Nem csoda, hogy a film ilyen sokba került, ugyanis a rendező nem fukarkodott a nagynevű kínai és taiwani színészek szerepeltetésével. Egyértelmű, egy ilyen film megérdemli, hogy mindenből a legjobbat kapja, vagy nem? Ennek köszönhetően olyan nevekkel találkozhatunk a stáblistán, mint Ken Chu az F4 nevű popbandából, Kelly Lin (After This Our Exile, The Legend of Zu), Damian Lau (Zu Warriors, Jet Li’s Enforcer, The Heroic Trio 1-2), és a hongkongi film két nagy öregje, Kenneth Tsang és  Eric Tsang. 

A hat legnagyobb mozi-hálózat először fogott össze, hogy egyszerre tűzhessék műsorukra a filmet. A kormány nem kis befolyását mutatja, hogy egy jelenetet sem kellett kivágni a filmből, s szinte csak jó kritikát lehetett róla hallani, mindez annak ellenére, hogy a dialógusok döntő többsége vagy angol, vagy japán nyelven szólal meg. Szintén ezen hírek szerint rengeteg háborús veterán jelent meg az első vetítéseken.

Ezt a mozit több oldalról lehet megközelíteni. A legelső a hidegvérű filmkritika nézőpontja, ami bizony nem bánhat kesztyűs kézzel a filmmel. s ilyen tekintetben szinte csak rosszat lehet elmondani a Tokyo Trialról. Véleményem szerint ez a film a legrosszabb amerikai patrióta művek eszközanyagát használja, ráadásul a legbutább módokon. A karakterek iszonyatosan kisarkítottak - vagy nagyon jók (a bírák), vagy nagyon gonoszak (a vádlottak), mindenki rettentő heroikus jellem, s ennek megfelelően mindenre van valami jól hangzó, drámai és hazafias válasza. A színészek gyakorlatilag csak bábok, a játékuk teljesen hiteltelen. Ez kifejezetten Eric Tsangra jellemző, akinek szenvedései, mint lelkiismeretétől gyötört, önmarcangolásban dagonyázó veterán japán katonának, inkább a székrekedés tüneteit, mint valódi lelki vívódást tükröznek. A női szereplők szinte csak sírnak a filmben, ők hozzák be ügye ezt az ilyen filmekben kötelezőnek tekinthető elemet. Sírnak örömükben, sírnak bánatukban, meg csak úgy, amikor eszükbe jut. Az operatőri munkára és a zenére is ez a hatásvadászat jellemző, hirtelen zoom-ok a színészekre, kiemelve egy hatalmas üstdob szólammal.

Ami miatt viszont érdemes megnézni a filmet, az az amerikaitól eltérő látásmód. A szabadság hazájában nem fordulhatna elő a gyűlölet ilyen nyílt ábrázolása, sőt, kifejezetten felszítása. A humanizmusnak bizony itt nyoma sincs, s a kínaiak hőse, az őket képviselő Mei bíró (Damian Lau), a fentebb ecsetelt heroikus vizuális és audio hatások közepette fél órán keresztül képes győzködni a többi bírát a halálbüntetés szükségességéről.

Szintén érdekesek a korabeli dokumentumfilm bevágások olyan eseményekről, mint maga a tárgyalás, de említhetném akár a nankingi mészárlást is. Ezek egyértelműen felhívják a figyelmet rá, hogy bizony a japánoknak, bármennyire is jófiúnak tűnnek mostanában, van egy rejtett, rossz oldaluk is. Erre a film, a maga nyers módján szintén utal, jobban mondva gyakorlatilag bele akarja sulykolni az emberek fejébe, de aki erre nem érzékeny, azt ezek a fekete-fehér képek bizonyosan meggyőzik. Igaz, hogy az atom használata enyhén szólva is túlzás volt az amerikaiak részéről, de ettől még a japánok nem mártírok. A nankingi mészárlás esete is mutatja, hogyha elhagyják szigetüket és megszűnik a társadalmi kontroll, akkor bizony előbújik az a vadállat, ami bennük lapul.

A Tokyo Trialt valójában azoknak ajánlanám egyedül, akik mondjuk szerették a Hídembert. Demagóg, az eseményeket egyoldalúan bemutató film, ám a fentebb részletezett okokból esetleg az európai nézőnek érdekes lehet. A témája ellenére állítólag több Japán moziban is bemutatták, és nem is bukott akkorát.