A film elején az az érzése a nézőnek, hogy valakik igen erősen elkezdték koppintani a ’99-es Road Home című filmet. Ez úgy az első fél órában egyre hatványozódik, aztán hirtelen ennek az érzetnek nyoma is veszik. Persze a déjà vu érzés megmarad, csak már egy másik film, a japán The milkwoman ugrik be az ember memóriájába. Ez utóbbi valószínűleg csak véletlen egybeesés, de nagyon hasonlít a mondanivaló. A The knot tehát az eredetiség terén megbukik, de ugye ettől egy film még lehet jó és emlékezetes, például a hangulatnak köszönhetően. Az első fél óra hangulata egész kellemes, a “szokásos” romantikus filmek atmoszféráját hozza, szerethető karakterekkel, helyenként az egyik “balfék” figurának köszönhetően némi humorral fűszerezve. Aztán amikor kiderül, hogy Qiushui egy szélsőbalos aktivista, onnantól a romantika helyét átveszi a kalandfilm jelleg, érdekes helyszínekkel (Koreai Háború, Tibet), gyönyörűen fényképezett (és gazdagon CG-zett) tájképekkel. A fényképezéssel kapcsolatban egyébként érdemes megjegyezni azt is, hogy sűrűn vannak hosszú, vágás nélkül felvett jelenetek benne, amik közül még a film legeslegelején, a fontosabb közreműködők nevének felsorolása közben látható a leglátványosabb (bár látszik, hogy ebben is segítségére volt az operatőrnek a számítógép). A korszak és a különleges helyszínek sokat dobnak a filmen, de sajnos ahogy halad a történet előre, úgy lesz egyre több benne a csöpögősen érzelgős jelenet, rengeteg síró emberrel, ami viszont rontja az összképet. Qiushui karakterével egyre nehezebben tud azonosulni a néző (persze lehet, hogy velem van a baj, belém nem szorult küldetéstudat, így nem tudom átélni a kínjait), de ugyanez elmondható Wang Biyun szenvedéseiről is. Amilyen jól indul a film, olyannyira ellaposodik a második felére.


Mint említettem feljebb, már a film legelején feltűnik, hogy igencsak hasonlóan van felépítve, mint anno a Road Home volt. Itt is két idősíkban zajlik a történet, ugyanis a “mában” Wang Biyun egyik rokona, egy fiatal hölgy, Xiao-rui elkezdi kinyomozni, hogy mi is történt pontosan Qiushui-vel a távolléte alatt. Ez a rész egy érdekes kontrasztot ad a filmnek, a hölgyet alakító hongkongi Isabella Leong ugyanis igencsak kilóg a többiek közül. Nem, nem a játékával, azzal ugyanis nincs semmi gond (igaz, nem is egy túl nehéz szerep), hanem a küllemével, a modern ruházatával, technikai eszközeivel, ahogy a tibeti népek között sétálgat. Talán ez az éles kontraszt a legérdekesebb rész az egész filmben. A többi pedig igencsak ígéretesen indul, aztán sajnos ellaposodik. A fiatal Wang Biyun-t alakító Vivian Hsu 30 évesen is hitelesen néz ki kábé 16 éves diáklányként is, valamint a későbbiek folyamán immáron “érett” festőként is, Kun Chen viszont csak egy ideig képes megbírkózni Qiushui szerepével, tibeti orvosként valahogy nem volt az igazi.


Összefoglalva ez a film szvsz némileg erőltetett és túlzottan is romantikus akart lenni. Az alkotók az igaz szerelmet akarták bemutatni, de hogy ez mennyire sikerült, azt majd mindenki eldönti maga. Nekem mind a két film, amire emlékeztetett, jobban tetszett ennél, így némi jóindulattal is csak a közepes alkotások közé sorolnám.