Ázsiafilm

A 2006-os év a királydrámáké volt Kínában. Előbb a Xiaogang Feng által rendezett The Banquet című Shakespeare adaptációban követhettük végig egy császár, s családjának bukását, s most végre megérkezett a hasonló témát feldolgozó Curse of the Golden Flower, Kína első számú rendezőjének, Zhang Yimou-nak tollából. Ez a film is a hagyományos kínai wuxia és a shakespeare-i melodráma keveréke, ám nem shakespeare-i díszletek között.

 

A film a kései Tang dinasztia korába kalauzol el minket, s egy olyan uralkodó családot mutat be, mely nemcsak saját korában, hanem az egész kínai történelemben is a legfényűzőbb életvitelűnek tartanak. Bár e család valóban létezett, a történet egy 1930-ban játszódó kínai színjáték átirata, melyet a rendező ezer évvel visszahelyezett az időben. A film a császár és felesége viszályára koncentrál, melybe természetesen belekeveredik mindenki, aki él és mozog a környezetükben. Az első sorban ott áll három fiuk, akiket gátlástalanul kihasználnak ármánykodásuk eszközeként, de persze az udvari szolgák sem maradhatnak ki ebből a színfalak mögött zajló háborúból. Van itt minden, ami egy igazi, dekadens uralkodói család életének velejárója: intrika, ármány, háború, betegség és vérfertőzés. Úgy tűnik, mindez a feszültség nem maradhat rejtve többé, s a közelgő Krizantém Fesztivál pont megfelelő alkalomnak kínálkozik, hogy pontot tegyenek a belháború végére. De ki lesz az okosabb, ki tud túljárni a másik eszén, hogy megkaparintsa a hatalmat?

Mint, ahogy azt az előzetesek is beharangozták, a Curse of The Golden Flower egyik legfőbb ismérve és erénye a hihetetlen látványvilág, ami már a kezdő képsoroknál is egyértelművé válik. Zhang Yimou ezen a téren nagyon messze merészkedett. E műfaj mostanában hihetetlen népszerűségnek örvend, nemcsak hazájában, hanem az egész világon is. A Tigris és Sárkány óta egyre több és több pénzt fektetnek bele ezen filmekbe, s nem kevés maradandó alkotás is született, úgy, mint a szintén Zhang Yimou által rendezett Hős, vagy a Repülő Tőrök Klánja, de ott van még a Promise, vagy a már fentebb említett The Banquet. Ahogy egyre több és több pénzt invesztáltak beléjük, úgy lettek egyre látványosabbak, és egyes – nem alaptalan – kritikák szerint, egyre giccsesebbek ezek a filmek. Zhang Yimou talán ennek a trendnek akart pontot tenni a végére és gyakorlatilag elkészített egy olyan filmet, amiből ömlik a giccs, s egyben a legdrágább a sorban. A néző az első öt perc után émelyegni kezd a sok arany, ezüst, drágakő látványától, a képernyő pedig majd szétolvad, szinte alig-alig tudja megjeleníteni ezt a hihetetlenül aprólékosan megalkotott végtelen csillogást. A kosztümök a végtelenségig túl vannak bonyolítva és díszítve, a díszletek pedig szinte roskadoznak a rengeteg arany stukkó, a szivárvány minden színében pompázó üvegek és mindenféle, cirádás mintával megfestett szövet alatt. Ez a túlzás viszont egyáltalán nem véletlen. A rendező profizmusát mutatja, hogy a cél, a tartalom és a forma teljesen egybecseng. Az uralkodó család nem kitalált személyekből áll, nem fikció, hanem valójában létezett, így indokolja ennek a túldíszítettségnek a létét, s elveszi azt az élt, ami egy esetleges öncélúságra utalna. Emellett ez a látvány szerény véleményem szerint túlszárnyalhatatlan, ezért nyilván meg fogja törni az ez irányba való további filmes törekvéseket, Zhang Yimou-t hagyva a műfaj koronázatlan királyának.

A filmben bődületes a computer-animáció használata, ami szintén elfogadhatatlan lenne más esetben, így viszont egybecseng az egész koncepcióval. Sajnos a kivitelezés néhol nem a legjobbra sikeredett, de ezt is el tudtam felejteni neki. Óriási seregek mozognak benne, emberek tízezrei, mind-mind hihetetlenül díszes páncélzatban. Ezt nem lehetne komolyan venni, de valahogy mégis megeszi az ember. Ebben az iszonyatos monstrumban, ami elvileg film kéne, hogy legyen, egyszerűen nincs határ. Vagy mégis?
Láttunk már hasonló próbálkozásokat Amerikában, de ott a parttalanságnak semmi sem szabott gátat. Nem úgy viszont ebben a filmben, ahol a remek színészi játék hatására az egész giccshalmaz hihetővé és természetessé válik. Ezért a produkcióért persze nem kisebb színészek feleltek, mint a császárt alakító Chow Yun-fat, illetve felesége szerepében ismét Zhang Yimou kedvenc színésznőjét, Gong Li-t csodálhatjuk meg. Li több, mint tíz éve nem alakított egy szerepet sem Yimou filmjeiben, de ez nem változtatott semmit kettejük tökéletes kombinációján. Bár a császárné személyében felfedezhetőek egyes elemek a Raise The Red Lantern magányos, intrikáktól tönkretett úrnőjéből, ez nem csorbít a jól megformált szerepen, inkább mélyíti Li színészi karakterét. Említést érdemel még a popsztár, Jay Chou is, akit ugyan több filmben láthattunk már (pl.: Initial D), de a Curse of Golden Flower számára az igazi áttörés.

A kivitelezés tehát nagyon jól sikerült, a mondanivaló pedig könnyen felfedezhető. Élvezhető film, kielégíti a nézőt, azonban egy dolog nem stimmel igazán, ami felett nem lehet elmenni. A grandiózus díszletek és jelmezek alatt valahogy eltűnik az a művészi hang, mely Zhang Yimou eddigi filmjeit jellemezte. Ez, úgy mint a House of Flying Daggers, csak egy tisztes iparos munka, igazi mélység nélkül, de ez ne tántorítson el senkit a filmtől.

A Curse of The Golden Flower bár nem került be az Oscarra jelölt idegen filmek közé, de a legjobb jelmezekért járó díjért versenybe száll majd a fesztiválon. Ázsiában ennél persze többre értékelték, mind a HKFA-n, mind az Asian Film Awardson bekerült a legjobb filmek közé.

imdb